Dupla Aréna előadással búcsúzik a tízéves Red Bull Pilvaker március 15-én. A próbán az Pilvaker-csapat egyik színművész közreműködőjét, Trokán Nórát kérdeztük.

Két éve beszélgettünk hasonló körülmények között, és akkor még nem tudtuk, hogy végül a koronavírus miatt muszáj lemondani a Pilvakert. Most újra itt vagyunk. 

Trokán Nóra: Nagyon jó a visszatérés. Olyan, mintha nem is telt volna el ilyen sok idő. Már nagyon vártam.

Szinte tapintani lehet a levegőben a hála érzését. Mindenki hálásabb, mint eddig bármikor, hogy most itt lehet.

Mindannyiunknak nagyon hiányzott ez a pár hét. Hiába találkoztunk többször is 2020 óta, tavaly is volt rendhagyó Pilvaker, de nem így. Szerintem ennek az energiája érezhető. 

A sok zenei betét között maroknyian képviselitek a prózai vonalat. Milyen úgy találkozni papíron egy irodalmi szöveggel, hogy már olvasás közben tudod, ezt majd 12 ezer ember előtt kell elszavalnod?

Nagyon izgulunk, ezt nem lehet megszokni. A pódiumműfaj, hogy kiállsz és elmondasz egy szöveget, teljesen más, mint egy színdarabban megszólalni. A mostani szövegemet már két éve megtanultam, akkor ugye az ismert okok miatt ez nem hangozhatott el. Az a durva, hogy a versnek lett egy nagyon szomorú aktualitása, az a címe, hogy „Négy nap dörgött az ágyú”. Hátborzongató, hogy közel kétszáz év elteltével is aktualitást kapnak ezek a versek. De valahol ezért csodálatos a művészet, a körülmények pedig még élőbbé teszik a verset.

Nyilván, amikor színpadra lépsz, kikapcsolod magadban, ami a színpadon kívül zajlik. A büfé atmoszférája megváltozott? Gondolok arra, hogy a metoo botránnyal megérkezett egyfajta feszengés az addig gondtalannak tűnő közösségekbe, majd ezt felváltotta a covidhelyzet. Ebből tértetek vissza a közös tereitekbe.

Volt egy nagyon furcsa időszaka a színházi büféknek, az biztos. Aztán jött az az időszak, amikor volt is színház meg nem is. Valaki pozitív lett, jött a beugrás, rosszabb esetben elmaradt az előadás. Elkezdett az egész egy vízben fuldoklásra és a túlélésért folyó harcra hasonlítani. Múlt héten volt egy bemutatóm a Centrál Színházban, és most éreztem először azt, hogy talán van esély arra, hogy minden visszakerüljön a rendes kerékvágásba. Reméljük, nem lesz sokkal durvább a helyzet mellettünk. De visszatérve a büfékre, szinte nem is emlékszem, mikor vettem részt utoljára ilyen hajnalig tartó, premier utáni bulin. Hozzászoktunk, hogy mindenki megy haza előadás után. De most minden olyan volt egy kicsit, mint régen.

Korosztályod egyik legszerencsésebb színésznője vagy. Forgatsz, játszol, és úgy lettél országosan ismert, hogy nem kellett mindent kipakoló celebbé válnod, hogy a címlapokon szerepelj.

Ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak, illetve egy picit a tíz évvel ezelőtti önmagamnak is, mert nagyon kemény voltam, amikor a Nagy Duettben szerepeltem. Annyit tudtak rólam – jobb esteben –, hogy Trokán Péter és Papadimitriu Athina lánya vagyok, de azt, hogy színésznő Kecskeméten, szinte senki. Akkor két út volt, és elmehettem volna a rossz irányba is. Bár még tojáshéjjal a fenekemen, de ösztönösen tudtam, hogy mi nem jó nekem. Sok ütközéssel és konfrontációval, de sikerült jó irányba terelni önmagamat. 

Van olyan feladat, amire most nagyon vágysz?

Egy külföldi művészügynökség portfóliójába kerültem, sok külföldi castingot csinálok. Megcsapott annak a szele, hogy mekkora a verseny odakint, mennyivel másabb, mint itthon, ahol mindenki mindenkit ismer, és egy szerepre alig páran vagyunk. Most érzem, hogy külföldön ez keményebb ügy. Inspirál ez a kihívás. Még az is, hogy például hogyan dolgoz fel az ember egy visszautasítást. Nagyon szeretem az európai filmeket, jó lenne egy falsúlyosabb szerepet is kapni.

Netflix-sorozatban is láthattunk már. Ezeknek pedig nagyon erős a vizuális világa, azonnal látod egy jelentfotón, hogy nem itthoni filmről van szó. Legutóbb Orosz Ákosról láttam egy hasonlót.

Azt pont én fotóztam ki neki. (nevet)

Segít neked egy ilyen produkcióban, hogy van egy nagyon erős vizuális látásmódod is?

Talán igen… De az tényleg furcsa pillanat, amikor bekapcsolva a Netflixet magamat láttam a borítóképen a The Witcher egy jelenetéből. Mintha nem is én lettem volna. Furcsa élmény ez, és nagyon bizsergető is. Az Orosz Ákos kapcsán említett sorozatban, a Russian Dollban anyukám egy nagyon fontos szerepet kapott. Magyar karaktert játszik és New Yorkban forgatott egy hónapot. Felfoghatatlan, anyám ott lesz Natasha Lyonne-nal a Netflixen, ezt még fejben össze kell rakni. (nevet) Baromi büszke vagyok rá.

Szerző: Molnár Karesz