Szakmai életének egyik kulcsszava a változás. A szabadságának záloga, hogy mer határozott döntéseket hozni.

Sokféle társulatot megjárt vendégként, amíg rájött, hogy a személyiségének egy adott feladat, szerep erejéig szóló közösségi lét felel meg. Ágoston Péter jelenleg a Rózsavölgyi Szalonban készül Zalán Tibor El kell mondanom című darabjának a főszerepére. Nemzedéki közérzetről, kortárs szövegeken keresztül a múlt árnyaival, hozott kudarcmintákkal való szembesülésről is beszélgettünk vele.

Az elnök szabadságában – szintén a Rózsavölgyi Szalonban – Gorbacsov vejét formálod meg, aki egy nagyon joviális, idealista figura, és akivel ott van a családja, amikor a KGB emberei foglyul ejtik a Szovjetunió elnökét krími nyaralójában. Mennyi izgalmat tartogatott számodra az ő történetének megismerése?

Egy teljesen dokumentarista darabról van szó. Az elnök szabadsága – amely a háromnapos puccs idején játszódik 1991 augusztusában, amikor Gorbacsovék minden kommunikációs lehetősége megszűnt a külvilággal – egy családi dráma. Foglalkoztatott a szerepem kapcsán, mi történhet egy emberben, ha elzárják, és teljesen bizonytalan, mi vár rá: lelövik, megmérgezik vagy életben hagyják. Anatolij jártas az reáltudományokban, Irinát is a hivatása révén ismerte meg. Némiképp tisztában van a politikával is, ha már benősült a Gorbacsov családba. A figura esendőségét próbálom közvetíteni, például akkor, amikor közli vele az apósa, hogy jött egy nyolc tagú küldöttség, de egyáltalán nem azért, hogy virágot adjanak át. Erre ő tagadással reagál: lehet, hogy csak beszélgetni jöttek – veti fel –, miközben kikapcsolták a házban a telefonokat.

Van honnan személyes élményt merítened a világtól elzárt helyzetekhez?

Előfordult már velem, hogy úgy kerültem egy helyzetbe, hogy nem tudtam befolyásolni a kimenetelét. Ilyenkor saját magammal sem rendelkezhetek szabadon, ez rettentő kellemetlen dolog. Nemrég például kórházba került egy családtagom, és a helyzet váratlansága, az a tény, hogy velünk ez megtörténhet, olyasmit hozott ki belőlem, ami utólag akár mulatságosnak tűnhet, noha félelemből, rettegésből fakadt.

Elgondolkodtat a Gorbacsov elleni puccskísérlet arról, hogy meddig érdemes kitartani az elveink mellett, hogy érdemes-e politikai eszmékért feláldozni magunkat, a szeretteinket?

Kérdés, mit tett volna Gorbacsov, ha nem engedik szabadon… Nagyon érdekesnek találom ebben a darabban, hogy a szerző, aki a brit királyságban él, miként gondolkodik a történelmi eseményekről és az egykori vezető tetteinek jelentőségéről. Penny Gold ugyanis abszolút drámai hőssé emelte Gorbacsovot. Én viszont nem tudom elképzelni, hogy egy politikus – legyen akár letűnt idők embere vagy kortársunk – drámai hőssé váljon.

Te ahhoz a generációhoz tartozol, akik a rendszerváltás idején születtek…

A rendszerváltás előtti generációkat egytől egyig kiábrándultnak látom. Nem tudom eldönteni, abból fakad-e a kiábrándultságuk, hogy többet vártak az új rendszertől, vagy hogy egyáltalán nem azt várták, ami lett. A mestereimtől és az idősebb színészektől azt hallom, hogy nem sírják vissza a múltat, mégis úgy érzik, korábban jobban megbecsülték a művészeket, sokkal inkább előtérbe helyezték őket, mint manapság. Én egyébként puha diktatúrának nevezném a jelenlegi berendezkedést. Ha ránézek a volt iskolámra, a Színművészetire, vagy ha a mindennapi életünk különböző szegmenseit veszem, semmit nem találok, ami úgy működhetne, hogy az állam politikai ideológiája ne legyen benne 90 százalékban. Én nem ilyen világban szeretnék élni…

Érzed a levegőben a változás szelét? 

Hiszek abban, hogy semmi nem marad úgy, ahogy van. Ugyanakkor amit magam körül érzékelek, inkább reménytelenségre ad okot. Az SZFE ügye zsigerileg érintett, szomorúvá tesz, amikor nem tűnik fel embereknek, hogy politikai hadműveletként egyszerűen einstandolták az SZFE-t a koronavírus azon szakaszában, amikor a legtöbben haltak meg, és azoknak, akik ezt véghez vitték, nincs elképzelésük a művészképzésről. Akkor lenne releváns bármilyen kérdés a Színművészeti működésével, hibáival, gyengeségeivel kapcsolatban, ha lenne valaki, aki a jobbításán gondolkodna… A minden fölött jelen lévő politikai befolyás engem nagyon riaszt. Színpadon, történeteken keresztül kellene erről beszélni. A direkt politizálást nem szeretem a színpadon, de például az Amit akartok (vízkereszt) című előadásban, amit Tarnóczi Jakab rendezett Salgótarjánban, és amit most a Szkénében játszunk, a hatalom furcsa játékaira is reflektálunk. Ezt a típusú áthallásos színházat szeretem.

Néhány vidéki színházigazgató megnyilvánulására, miszerint a végzős színműs hallgatóknak derogál vidéki színházhoz szerződni, nyilvánosságra hoztad a naplód azon részleteit, amelyek arról szólnak, mennyi utánjárással, telefonálgatással, könyörgéssel jár, amíg egy színinövendék odáig jut, hogy egy színházigazgató egyáltalán szóba álljon vele…

Szerintem ez mindannyiunk harca. A Színművészetin soha nem ígértek nekünk állást, más egyetemeken sem szokás. Annyi a különbség a többi egyetemhez képest, hogy a mi szakmánkban nincsenek állásinterjúk. Hogy a fenébe kerülnék bizonyos színházigazgatók fejébe, ha nem úgy, hogy elhívom őket a vizsgáimra. A legtöbben nem jöttek el, tisztelet a kivételnek, köztük Ráckevei Annának, a debreceni Csokonai Színház akkori igazgatójának. Azért osztottam meg a naplórészletet a világgal, mert rettenetes dühös voltam, amiért egyes színigazgatók hazudtak rólam és a kortársaimról kizárólag a vezetői pozíciójuk bebiztosítása érdekében.

Zalán Tibor El kell mondanom című drámájának a bemutatójára is készültök a Rózsavölgyi Szalonban. A Fiút játszod, akinek az élete megreked az eltitkolt családi múlt miatt. Mennyiben szól ez a darab a transzgenerációs örökségekről?

Zalán Tibor műve a rendszerváltásról, annak a hatásáról, a folyamatos döntésképtelenségünkről beszél. Az ilyen típusú történetekben lehetek igazán forradalmár egy olyan rendező segítségével, mint Őze Áron. Az El kell mondanom a húszas éveitől negyvenéves koráig követi egy fiú történetét. Döntésképtelenség jellemzi, ami éppúgy jelen van a saját generációm tagjainál, mint az idősebbeknél. Nemcsak lustaságból vagy menekülésvágyból, hanem a végtelen kiszolgáltatottság miatt is hárítják sokan a felelősséget… A Fiú története kicsivel a rendszerváltás után, még az egyetemista éveiben indul, az utolsó jelenetben pedig egy szétbomlott házasságot látunk, a felek a gyerektartást próbálják egymással rendezni. A történet szerint a zsidó származású édesanyámnak, akit Kútvölgyi Erzsébet játszik, folyamatos üldöztetésben volt része még apám keresztény felfogású családja körében is. Aztán az anya is elnyomás alatt tartja a fiát – sértettsége, sikertelen házassága kihat az utódokra.

A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház Hamlear kortárs magyar „őrületében” Edmund- Edgar kettős figuráját hozod. Milyen élmény ebben a nem szokványos felfogásban Lear királyt játszani?

Jó értelemben vett őrületes hülyeség a Hamlear. A történet szerint Dániából száműzik a királyt, aki Angliában köt ki. Nagyon izgalmas elképzelés, akár egy hagyományos Lear előadásban is lehetne koncepció, hogy Gloster törvényes és törvénytelen fia egy és ugyanazon személy, csak éppen tudathasadásos. Egy skizofrén embert kell eljátszanom úgy, hogy egyszerre legyen drámai és mulatságos. Nagyon élvezem…

Már gyerekként is színészkedtél, ahogy korábban fogalmaztál: a színházban nőttetek fel a nővéreddel, a szintén színész Ágoston Katalinnal. Mennyiben köszönhető az erős szülői hatásnak az, hogy mindketten a színészi pályát választottátok?

Számomra nem volt kérdés, hogy a színészi pályát választom-e. A szüleink, akik eredeti hivatásukat tekintve zenész pedagógusok, az egri színház zenekarában zenélnek. Mindig nyitott szemmel járnak világban, a művészet mindig központi szerepet tölt be az életükben, minket is erre neveltek… Egyébként megijedtek, amikor búcsút mondtam a társulati tagságnak. „Mi lesz a havi biztossal?” alapon féltettek. Amíg társulati tag voltam a Pesti Magyar Színházban, azt éreztem, hogy „nagy urak” alatt próbálok színjátszani, sokszor érdektelenül. Nem bírom a tehetetlenséget. Úgy harcolok ellene, hogy egyértelmű döntéseket hozok. Abban hiszek, ha elérem, hogy nekem jobb legyen, azzal a környezetemnek is sokkal jobbat teszek, semmint egyhelyben ácsorogjak és várjam, hogy a problémák maguktól oldódjanak meg.

Utoljára Szegeden voltál társulati tag, de viharos gyorsasággal távoztál onnan.

Egy-egy darabra szerződtem tavaly, de igaz, elvileg társulati tag voltam. Idén is játszom a szegedi előadásaimat, csak a szoros együttműködésnek, az egyeztetési elsőbbségnek van vége. Jelen pillanatban nem hiszek a társulati létben. Hálás vagyok, hogy jobbnál jobb feladatokat kapok, hogy olyan munkákra hívnak, amelyekre kifejezetten engem képzelnek el.

Szerinted mi az oka ennek a szerencsés fordulatnak?

Miután lejárt a szerződésem a Pesti Magyar Színháznál, kirúgtak, én pedig komoly válaszút elé kerültem. Felmerült a kérdés: máshova szerződjek, vagy próbáljam ki a kötetlen színészi létet. Az egész úgy indult, hogy hittem Zalán János igazgató szavainak. Sok előadást, odafigyelést ígért. Ám nagyjából egy év elteltével megéreztem, hogy az egészből semmi nem igaz. A véleményemet sose rejtettem véka alá előtte, és ez nyilván nem tetszett neki. A távozásom után szinte rögtön hívott Őze Áron. A szabadúszást egy nagyszerű közös munkában kezdtem vele, Tamási Áron expresszív regénye, a Jégtörő Mátyás színpadi változatában a dunaújvárosi színházban. Azóta sorra jöttek a felkérések. Úgy tűnik, nekem az való, hogy bizonyos anyagokra, feladatokra, különböző emberekre ráhangolódjak.

Nem érzed magad magányos farkasnak?

Talán nem túlzás azt állítani, hogy jó közösségi ember vagyok, de kétségtelenül magányos farkas típus, a kettő egyszerre. Nekem minden munka ad egy új közösséget, ahova tartozhatok, és szerencsére jó munka csak jó közösségben születhet… Változatos az életem, és úgy érzem, hogy szeretnek ott, ahová hívnak. Játszom zenés darabban, musicalben, operettben, tragédiákban, és végre vígjátékban is, amire már nagyon vágytam. Többek közt a Black Comedyban leszek látható Szegeden, Az ördög című darabot átvettem Mészáros Máté barátomtól, az Illatszertárt Dunaújvárosban mutatjuk be. Szegeden volt egy idős kolléga, akit nagyra becsülök gyerekkorom óta. Ő mondta egyszer: ti játszotok egy hónapban húsz előadást és nagyon fáradtak vagytok, mi meg játszottunk harmincötöket. Igen, feleltem neki, de ti öt repertoáron futó előadásból játszottatok havi harmincötöt, nekem most tizenhárom repertoáron futó előadás van a fejemben, és örülök, ha havonta játszom mindegyikből egyet. Ez máshogy nehéz, de mindenképpen csodás.

Szerző: Szentgyörgyi Rita 

Színház Online