A Színház- és Filmművészeti Egyetem polgárai 2020 őszén egyetemfoglalásba kezdtek, ezzel az elmúlt évek egyik legfeszültebb és legnagyobb küzdelmét vívták a körülményeikkel. A dunszt.sk kérdezte őket.
Részlet:
(…) Melyik volt a legjobb pillanata a foglalásnak?
Gigor Attila: Én ezt a legjobb egy pillanatot kiterjeszteném hetvennégy napra, mert minden nap minden pillanata.
Nyári Ádám: Amikor augusztus 31-én azt ordítottuk az Ódryn, hogy „Igen!”; a szeptember elsejei őrség, amikor nem győztük fogadni a váratlan felajánlásokat; amikor a láncban állva megjött a hír, hogy a Charta elért a parlamenthez; amikor a lemondott vezetőkkel utolsó estéjükön néma őrséget álltunk az esőben; amikor hosszú szervezés és méghosszabb tekerés után megérkeztünk Egerbe a lánggal; amikor október 23-án befordultunk a Március 15. térnél, és a tömeg egyik fele még a Szabadság hídon volt, a másik már a Rákóczi úton, majd a Ha én rózsa volnékot énekeltük; amikor a kilakoltatásunk hírére a semmiből több ezer ember jelent meg az Egyetem előtt.
Fuchs Máté: Amikor visszaszámoltunk 31-én, majd a sajtótájékoztató, amin Németh Gábor bejelentette, hogy „ha bűnbakot keresnek, megtalálták, én vagyok”, majd a videó, amit utána készítettünk.
Veszelovszki Janka: Nekem is a visszaszámlálás, meg az a pénteki nap, amikor órák alatt ezrek gyűltek össze, mert ki akartak dobni minket az épületből.
Elefánti Emma: Amikor az új kancellár először megpróbált bejönni.
Artim Rebeka (másodéves MA látványtervező): A Dionüsszia, és amikor visszafoglaltuk az Ódryt.
Siflis Anna: Nekem kettő volt. Egyik a charta átadásán. Biciklin tekertem végig a Parlament és a Kálvin között, és azt kiabáltam, hogy tartsatok ki, jön a charta, már csak ennyi és ennyi perc kell, és itt lesz, nagyon köszönjük! Az emberek pedig visszakiabálták, hogy mi köszönjük, ti tartsatok ki, értetek tesszük! A másik, amikor az Újvidéki Művészeti Akadémia egykori és jelenlegi hallgatói kiálltak értünk. Az itthon és az otthon találkozott bennem.
Császár Dániel: Számomra egy nagyon jelentéktelen momentum volt a legfelemelőbb. Valamilyen finom adomány érkezett, és néhányan nagyon megörültek neki. Én ezt az aranyos reakciót látva éreztem át igazán, hogy mennyire tiszta szándékú emberekkel vagyok körülvéve. Egyébként pedig folyamatos volt az a tapasztalat, hogy ha nem értettem egyet a fórum döntésével, néhány nap múlva rájöttem, hogy nem én gondolkoztam helyesen. Nagyon okos emberek járnak ide, és jól esett rábízni magam a közös döntésekre.
Fahn Rebeka: Nekem az az időszak volt felemelő, amikor csak fórumoztunk, és még senkinek sem volt kialakulva a szerepe, szerepköre. Még semmit sem tudtunk egymásról, csak azt, hogy közösen gondolkodunk. Olyasmi volt, mint egy párkapcsolat eleje.
Aradi Fanni (elsőéves drámainstruktor): Egy tizennégy éves kisfiú odajött hozzám az egyetemnél, hogy védjük meg, mert ha felnő, biztosan rendező szeretne lenni.
Pongrácz Samu: Amikor először aludtam a színpadon. Teljesen szürreális élmény volt.
Radványi Fruzsina: A harmadéves színészek zenéltek egyszer a büfében, talán október elején. Az felemelő volt. Meg a szeretetfórum, amikor kötetlen beszélgetés volt, és mindenki történeteket mesélt.
Bagossy Júlia: Rendeztem egy utcai divatbemutató performanszt, ahol színész lányok vonultak fel szolidarító divattervező szakos hallgatók ruháiban. Na az elég jó volt.
Szauer Lilla: Az Egmont-nyitány.
Gerstmár Anna (másodéves rendezőasszisztens hallgató): Rengeteg csodás pillanat volt. Nehéz is egyre leszűkíteni. Az egyik legszebb talán az október 23-ai felvonulás végén a közös Himnusz-éneklés. Elkezdtünk együtt énekelni, és közben a magasba emelkedtek a kezek. Csodaszép volt. Egyszer egy kedves kisfiú, aki mindig arra járt óvodába, megkérdezte, hogy jöhetnek ide gyerekek is?
Jeney Luca Viktória (színészhallgató): Egy alkalommal az egyik erkélyről néztem, hogy a Vas utcában több száz ember világít a telefonjával, és azért állnak ott, hogy minket támogassanak.
Biró Zsombor: Az első nap meghatároztunk magunknak egy riadórendszert. Az őrség kapott egy hangosbemondót, majd a délelőtti fórumon megbeszéltük: ha felhangzik a sziréna, mindenki rohan az ajtóhoz, hogy elállja az utat. Emlékszem, szürreális volt belegondolni, hogy ez megtörténhet. Aztán a délutáni fórum alatt egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy megszólalt a hangosbemondó szirénája az aulában. Másodpercek alatt több mint hetvenen voltunk az ajtó előtt. Persze, senki nem volt ott, csak egy próbariadót tartottunk, de még most is libabőrös vagyok, ha visszagondolok.
Kabdebon Dominik: A Szabadság téri demonstráció után, ahol reggeltől estig dolgoztunk a koncertszervező munkacsoporttal. Mikor lejárt, vettünk néhány sört és visszamentünk az Egyetemre. Rohadt fáradtak voltunk. Egyébként nekem túl sok szép pillanatom nem volt a foglalás alatt.
És melyek voltak a legrosszabb pillanatok?