A Győri Nemzeti Színház 2024/25-ös évada szeptember 21-én kezdődik, Aldo Nicolaj Hárman a padon című, minden tekintetben mai életünk problematikájával foglalkozó darabjának a bemutatásával.

A szerző három szereplő történetén keresztül ábrázolja, miként válnak büszke, öntudatos férfiak zsémbes öregemberekké, és miként élednek újjá reményeik a valahová tartozás érzésével.

A történet során három idős ember, a „vasnemzedék” nyugdíjas napjait követhetjük nyomon. Egy zsúfolt, XX. századi lakótelepen vagyunk, a padon két férfi és egy nő üldögél. A szelíd asszony mellett a valaha büszke, tettre kész, bátor katona, megbízható munkásember férfiak mára már megtört, mogorva, reszketeg bácsikká szürkültek. Mindhárman magányosak, ezért barátok lesznek. A kiüresedettség helyét lassanként az életszeretet érzése váltja fel. Néha ennyi az élet: néhány szó a hasonlóról, megértés és megértettség, erről mesél az előadás is.

A Hárman a padon 1971-ben született, három évvel később Kapás Dezső rendezte a magyar ősbemutatóját. Számos hazai feldolgozást élt meg, a legutóbbiban lépett utoljára színre Benedek Miklós – Gálvölgyi János és Egri Márta társaságában. Győrben Bakos-Kiss Gábor igazgató régi tervét valósítja meg a mű színpadra állításával, a próbafolyamatról a három főszereplő nyilatkozott.

„Már másodszor játszhatok Aldo Nicolaj darabot, az ugyancsak háromszereplős Ámokfutót még fiatal színészként a Reflektor Színpadon Karinthy Márton rendezésében, Nagy Annával és Sütő Irénnel adtuk elő – emlékszik vissza a Jászai-díjas Maszlay István.

– A szerző látta az előadást, igazi olasz temperamentummal áradozott az előadásunkról, megjegyezve, hogy bár ez volt a nyolcvanadik külföldi bemutatója, benne van a legjobb háromban. Megkérdeztem tőle, hogy és mit mondott a többi hetvenhétnek? Ugyanezt, válaszolta némi szarkazmussal, de én a mostani művet megismerve állítom, hogy ez emelte őt az olasz bulvár irodalom legsikeresebb szerzőjévé. Fiatalon volt szerencsém látni a Pesti Színházban Páger Antallal, Bilicsi Tivadarral és Bulla Elmával a hazai ősbemutatót, amely bizonyíték, hogy benne három idősebb színésznek a szerep valóban jutalomjáték.”

Mit tart a Hárman a padon legfőbb erényének?

„Úgy lehet a cselekmény kibontása közben derülni, hogy egyszerre a fájdalom könnyei is ott csilloghatnak a nézők szemében. Kivételes mesterségbeli tudással megírt színmű, amelyet a színészek személyisége még meg is emelhet. Nem kis állóképességet kíván este héttől fél tízig egy szünettel a színpadon állni, de remélem, hogy az előadás minősége visszahálálja nekünk a befektetett energiát. Ezúttal semmi kétségem, hogy sikeres előadást hozunk létre, amelyet a közönség nagyon fog szeretni. Hogy miért? Mert megszólítja a fiatalokat, hiszen közvetve róluk is szól. Mert megszólítja a középkorúakat, útmutatást adva az idősödő szülők kezelésére. És természetesen megszólítja az öregeket, mert róluk szól. Az általam megformált Luigi Lapaglia kiszolgáltatottságát bár még nem éltem át – remélem, nem is fogom –, de számomra nemes feladat sorsának hiteles ábrázolása.” 

„Még fekete-fehérben volt szerencsém látni a darab tévéfelvételét, amely az első előadások egyikéről készült – veszi át a szót az Aase-díjas Bende Ildikó, aki pályája 50. évadához érkezett el a győri színházban.

– Fiatal színésznőként nagyon nagy élmény volt számomra, a szépsége fogott meg elsősorban, és a három fantasztikus színész játéka, anyaként, nagyanyaként még többet érthet meg belőle az ember. Sokan félnek az öregségtől, sokszor magunk között se merünk beszélni az elmúlásról, de nekem ezzel együtt szép az életem, és ez a szerep pontosan illik az érzelmi világomhoz.”

Meglepte, hogy megbízást kapott Ambra szerepének eljátszására?

„Amikor Bakos-Kiss Gábor megkezdte igazgatói munkáját, érkezése után egy találkozásunkkor a kezébe nyomtam a darab kéziratát, a figyelmébe ajánlva, hogy mindig a nők maradnak egyedül az életben. Már-már elfelejtettem a dolgot, amikor az igazgató úr szólt, hogy eljött az ideje az ígérete beváltásának, színházunk műsorra tűzi a Hárman a padont, méghozzá az ő rendezésével, ami azért is érdekes, mert azért kicsit más szempontból nézi az öregséget. Számomra a boldogság fogalmával fejezhető ki az érzés, amellyel a túlélési ösztönt kifejező szerep eljátszása kiváltott. Visszaköszönő mondás az öregkor előnyeit emlegetni, mire mindig kész a válasz: mondjál egyetlen egyet! Hát én igenis tudok, azt a kapaszkodót, amelynek mindig ott kell lennie az emberben.

A lakótelepi ismerősök, a kutyasétáltatók a megmondhatói, mennyire tudjuk egymást támogatni,  idősebb korunk ellenére embernek maradva. Ennek igazát is kifejezi a darab három szereplőjének a kapcsolata. Felkészülten, egymást tisztelve próbálunk, és ebből a közönség számára is értékes és tanulságos mondanivaló fog születni.”

„Az eredeti előadást még fiatalon, a múlt században volt alkalmam látni, Páger Antallal a főszerepben – fűzi tovább a gondolatmenetet Rupnik Károly, a Győri Nemzeti Színház örökös tagja. – Nem gondoltam volna, hogy valaha egyszer még én is találkozni fogok a szereppel. Annál is inkább, hogy a drámairodalom nyolcvan százaléka a fiatalokról születik, ritkán fordul elő, hogy idősekre írt karakterszerepeket kapunk és játszhatunk el. Számomra a sors ajándéka, hogy a tavalyi veszprémi Az apa után most a Hárman a padon következhetett: mind a kettő idős emberről szóló, rendkívül tanulságos főszerep.”

Ezek szerint a mostani történet amolyan jutalomjáték is?

„Olasz nyugdíjasokról fest hiteles képet a szerző, olasz szerepet pedig mindig jó játszani, mert az idősre írva is tele van vitalitással, energiával, vagyis élettel. Külön öröm, hogy közvetlen partnerként Maszlay Pistával játszhatom ezt a szerepet, ő ideális partner, amellett, hogy kiváló színész, megértő, ideális és türelmes tud lenni. Libero Bocca leszek, azaz szókimondó, őszinte, szabad szájú, aki eleinte pikírt és nyers emberből válik megértővé, empatikussá.  Ha egy tízes skálán kellene értékelnem a szerepem milyenségét, akkor erre egyértelműen tízest adnék. Ez egy jutalomjáték, csupa olyan valós élethelyzetet mutat be, amely bármelyikünket megérintheti, és akár Győrben is játszódhatna…”

Szerző: Mohay Gábor