Az SZFE einstandolói nem a vörösinges Pásztorok és a vezérük sem Áts Feri, aki becsületesen, a „győzzön a jobb” elve alapján kívánta elhódítani a grundot. 

Áts-Góliát, miután lebirkózta őt Nemecsek-Dávid, meghajolt a hősiesen küzdő védők győzelme előtt és fegyverletétellel ismerte el a vereséget. Még a Pásztorok is tisztában voltak azzal, amit elkövettek, azért nem jár nekik csokoládé.

Az új-einstandolók ideológiai zászlót lobogtatva érkeztek az SZFE-t ostromolni, s bár össze-vissza beszéltek korszerű oktatástól, a számadót eljátszani képtelen pusztulat végzettekig, de a végső érv, aminek a nevében vindikálták az eintsandot, a nemzeti-keresztény értékrend volt. Erről beszélnek, amikor Dörner György szavait idézve azt kívánják, „dőljön már be egy kis fény ebbe az intézménybe”. Ők elhivatott keresztes lovagok, akik felszabadítják a liberális hüllőkeltetőben foglyul ejtett ifjúságot, akik mellesleg 161 napig elbarrikádozták magukat, nehogy megmentsék őket az ostromlók. 

Mindez ismert majd minden érdeklődő előtt, nem véletlenül vonult ki október 23-án harmincezer potenciális grundvédő, hogy hitet tegyen az egyetemi autonómia és a szabadság mellett. De az már a feledés homályába veszett, hogy a Színművészeti történetében volt már egy kísérlet ideológiai alapon átstrukturálni a Főiskolára bekerülő és onnan kikerülő hallgatók származását, világnézetét, hogy rendszerhű katonákat képezzenek belőlük.

1948-ban, a „fordulat évében” Révai József, Rákosi kulturális jobbkeze, Simon Zsuzsát, a megbízható kommunista kádert nevezte ki a Színművészeti élére. Nem vagyok színháztörténész, bizonyára vannak hozzáértőbbek, akik rálátnak a főiskola 48 és 56 közötti időszakára, és kollégák, akik majd kiegészítik történeteikkel az én tapasztalataimat, de a színházban eltöltött évtizedekben számos színésszel találkoztam a pályán és partvonalon kívül, akinek egész szakmai sorsára rányomta a bélyegét az a tény, hogy ennek az időszaknak a kultúrpolitikai szempontjai alapján nyert felvételt a főiskolára.

Az új kor szellemében magyar színházi- és filméletet a termelési drámák és a szocialista embertípus irányába fordították az akkori ideológusok. És úgy gondolták, hogy ehhez „népi” színészekre van szükségük. Ezért a felvételizők kiválasztásánál fontos szemponttá vált a népi származás és kinézet. Ez alatt a nyolc év alatt járt a főiskolára Szirtes Ádám, Horváth Teri, Horváth József, Molnár Tibor, Kovács János, Farkas Antal, Ambrus András, Fekete András, Horváth Gyula, Tóth Béla, Horváth Sándor, Soós Edit, Pápai Erzsi, Soós Imre, Kóti Árpád és Törőcsik Mari. Vannak köztük ismert és jobbára csak a szakmán belül számon tartott kiváló emberek és korszakos színészek. És még számosan, akiket nem tudok felsorolni, mert nem hozott össze velük szakmai sorsom. De az is biztos, hogy a Körhintát követően (1956), egyre kevesebb szerep várt rájuk, képességeiktől függetlenül. Volt, aki tehetsége vagy szerencséje okán ki tudott kikerülni a megbélyegzett 50-es évekbeli színész kategóriából. Akik kevésbé szerencsés alkatúak voltak és esetleg a tájszólásuktól, ízes beszédjüktől sem tudtak/akartak megszabadulni, azok életük végéig vitték magukkal ezt a keresztet. 

A sok közül egy példával illusztrálnám, milyen életutakat eredményezett ez a kiválasztottság. Fekete András, Fekete Bandi bácsi 1956-ban végzett a színin, pont az említett korszak lecsengő időszakában. Egy egri és két szolnoki évad után ’59-ben Pécsre került, ahol hamarosan kiderült, hogy alkata miatt nem jut neki elég szerep ahhoz, hogy érdemes legyen őt színészként szerződtetni. Bandi bácsit szerencsés jellemmel áldotta meg a sors, nem önérzeteskedett, beállt az ügyelő pult mögé és 20 éven át ügyelőként folytatta a pályáját, gyakran kisebb karakterszerepekbe be-be ugorva, ami fizetés kiegészítésnek sem volt utolsó. Csakhogy a 70-es évek közepén fölfedezte őt a filmes szakma, mint „ismeretlen arcot”, aki mellesleg képzett és gyakorlattal rendelkező színész volt. És megindult a filmes karrierje, ami ’62-ben a második filmjénél szakadt meg. 1975-től Bódy Amerikai anzixában debütált 35 évesen és ezután 10 év alatt 36 filmszerepet kapott. Mígnem 1981-ben elnyerte a Magyar Filmkritikusok Díját a Békeidő című filmben nyújtott legjobb férfialakításért ’82-ben pedig Vörös föld c. filmért kapta a legjobb férfiszínésznek járó elismerést a Veszprémi TV film fesztiválon. Az ország „legjobb” színésze egy ÜGYELŐ volt. Ekkor Paál Isti, aki Pécsről jól ismerte leszerződtette Szolnokra, végre színésznek. Bandi ekkor 52 éves volt. És ami ment neki ügyelőség mellett és a forgatáson, az majdnem halálra rémítette színész státuszban a Szigligetiben. Emlékszem, milyen zavarban volt Andorai, Vallai, Kovács Lajos, Koós Olga, Takács Kati, Szoboszlai Éva, Szendrei Mimi mellett a Ványa bácsi Tyeleginjében. Még akkor is, ha közben A kutya éji dalában újból film főszerepben volt sikere. A színházban jobbára békésen szalonnázgatott az öltözőben Kátay Bandival. (Mint ahogy tudomásom szerint a kiváló Horváth Józsi bácsi is a házi pálinkáját kínálta ezidőtájt a Katonában.) A legnagyszerűbb „alakítása” az volt, amikor egy gyerekelőadás királyaként állt a tapsrendben, koronával a fején, de a függöny fennakadt és a színészek nem tudtak kimenni a színpadról. Ekkor Bandi bácsiból előtört az ügyelő, és palástosan, koronástúl nekiiramodott, hogy egy szakavatott ugrással kiakassza a függönyt. Nem volt szerencséje. A függöny nem engedett és a király ott himbálódzott a gyerekek nagy örömére.

Ebből a történetből egyáltalán nem az következik, hogy azok a színészek, akik 48 és 56 között végeztek a színin ne váltak volna a pályára alkalmas színésszé, de az igen, hogy 56 után sokszor nagyon kacskaringós utakat kellett bejárniuk nehéz terhükkel, amit az un. ötvenes évek raktak a vállukra. Még egy toldalék. Akármit gondoltak azok, akik anno ideológiai céllal bocsátották őket erre a pályára, bizonyosan csalatkoztak, mert ezzel nem lehetett átformálni a színházat, de esetenként meg lehetett keseríteni emberek sorsát.

Nem tudom és nem is akarom megelőlegezni az új színházképzési kurzus kiválasztási szempontjait. Azt már most is látom, hogy nem kevés felvételizőnek jelent lelkiismereti problémát, hogy szabad-e/képes-e betagozódni az ismert módon pozíciót szerzett oktatási rendbe. Majd kiderül, hogy a fogadkozás, „nem lesz nemzeti érzés tanóra”, igaznak bizonyul-e, annyi hazugság és mellébeszélés után. 

Arra a közhelyre, hogy a tehetség úgyis utat tör magának, annyit tudok jelen pillanatban mondani, hogy most is tehetségük miatt felvételt nyert fiatalok tanulását lehetetleníti el épp az einstandolókkara.

Akiben van bizalom irántuk, maradjon vagy felvételizzen, akikben nincs, mérlegelje, mit nyerhet, és mit veszíthet, ha az erkölcsi érzékére hallgat és a szabad cselekvőképességét megőrzi.

És gondolja végig azt is, akar-e az „új” (régi) színházi eszme hűséges katonájaként besorozódni, és mint ilyen lépni erre a pályára. Lehet, hogy ez ideig-óráig kifizetődő, de a jó színház semmilyen korban nem az ideológiák függvényeként jött és jön létre. Ennél öntörvényűbb és szabadabb, mint minden művészet.

Harsányi Sulyom László