A karantén ideje alatt a Rózsavölgyi Szalonban rendezett, a nyitás után Lear királyt játszik a Katonában Zsámbéki Gábor színrevitelében. Mindeközben továbbra is tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A Magyar Narancs kérdezte.
A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.
Sok izgalmas Shakespeare-szerepet játszott már. Arról szólva, milyen az ő Lear királya, kifejtette: “(Shakespeare) Leírja a reménytelent. Hogy itt lehetetlen élni, fájdalom van, sötétség, bűn, szörnyűséges, pokoli a létezés, ám erre a nagy kiszolgáltatottságra, erre az óriási nemre az egész mű, vagyis Shakespeare, egy nagy igennel felel azáltal, hogy mindezt leírta. Lear és az egész dráma kívül van a történelmen. Nagyon is egzisztenciális, személyes a megközelítése. A legjobb indulattal indul neki a tervének a darab elején, de rosszul osztja ki a szerepeket, hogy színházi példával éljek, és katasztrófa lesz a végeredmény. Nagy tanulási folyamat, ahogy stációról stációra eljut a fölismerésig, az elfogadásig, a részvéttel teli megértésig. Mindehhez súlyos emberi veszteségek során jut el, de mégis, minden veszteség, minden pillanat egyben nyereség is. Színészileg nagyon bonyolult feladat, nem is tudtam volna Zsámbéki Gábor és a csodálatos kollégák nélkül megoldani. Jó a szemükbe nézni. Valahogy úgy voltam Learrel, ahogyan Maeterlinck mondja: “Ha Szókratész ma, ha elhagyná a házát, a bölcset ott találná, a küszöbén.”
Vagyis magunkon át megyünk a világba, és a humanitás gazdag létformáit megismerve, az üres térben mindig önmagunkba botlunk, önmagunkkal találkozunk.”
Az utóbbi időben a Vígszínház nemcsak a művészi munka miatt került a hírekbe. Marton László illetve Eszenyi Enikő ügyéről szólva úgy fogalmazott: “Turbulens évek. Nehéz, fájdalmas, sok veszteséggel járó időszak. Mindennemű önkényt megvetek. Az emberi méltóság mindenekfelett áll, a megalázottakkal szolidáris vagyok. Számomra alapvetés – Ady szavaival -, hogy “minden ember fenség”. Folyamatban, állandó kényszerek között élünk, választások, döntések elé állítva. Cselekedeteink következményével egyszer csak szembesülni kell. (…)”
Arról szólva, hogy látja most az SZFE helyzetét, elárulta: “Ahogy említettem: a kényszerek kényszereket szülnek. Nem engedtem el az SZFE ügyét, nem mondtam fel, mert bár felnőttek, idézőjelben mondva kicsik még a növendékeim, hiszen elsőévesek. Épp egy éve volt a felvételi folyamat, és a járvánnyal nehezített három forduló során kiválasztott hallgatóimmal töltöm az időt. Az egyetem létének értelme csak ők, ezek a tehetséges fiatalok. (…)”
A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.