Hosszú és keserves bezártság után a Lear királlyal nyitott újra a Katona. A címszereplőt, Hegedűs D. Gézát kérdezte a Jelen.
Hegedűs D. Géza többek közt arról beszélt végül az a sok energia, ami a karantén alatt összegyűlt bennük, robbanásszerű hatást váltott ki, amikor visszatérhettek a Katona színpadára: “Bárki odafordulhat ehhez a darabhoz éppen azért, mert alapvetéseket taglal, amelyekhez viszonyíthatóan a létezés morális alapon, érzelmi alapon, intellektuális alapon élhető meg. Megrendítő, hogy magunkra ismerünk.”
Arról szólva, milyen vendégségben lenni egy másik társulatban, Hegedűs D. Géza elmondta: “Azt hiszem, hogy a színészek közössége szűk társadalom. Folyamatosan tudunk egymásról, figyeljük egymást, hiszen föl tudnám sorolni a partnereim jobbnál jobb alakításait, akár évtizedekre visszamenőleg is. Egyek vagyunk, azt hiszem, szembesülni akarunk azzal, hol, milyen arcuk van a különböző színházaknak. Inspirál mindannyiunkat. Aszerint létezünk a világban, ahogy ránk találnak rendezők vagy színházvezetők által a ránk osztott szerepek. Persze, az ember individuális lény, de csak a partnerekkel, valamennyi alkotótárssal együtt születhet jó előadás. (…) Amikor csináljuk, akkor egymástól kapjuk az inspirációt: a tekintetekből, a könnyekből, izzadságcseppekből, szavakból, a szépségből, erőből, az ütközésekből.”
Az alkotó arról is nyilatkozott, hogy tavaly osztályt indított az SZFE-n:
“Megmondom őszintén, hogy komoly morális problémát és emberi nehézséget jelentett a kérdés: hogyan legyen tovább. (…) A gyerekekkel közösen döntöttünk – együtt maradunk, és próbáljuk együtt végigcsinálni ezt az öt évet, amíg csak lehet. Eddig azt tehettem, amit pedagógiai szándékaim szerint akartam, és azokkal a kollégákkal, akiket én választottam. Ez alatt az egy év alatt csodát műveltek a hallgatóim. Egyetlen óra nem múlt el közös munka nélkül, akkor sem, amikor már a lábunkat sem tehettük be az egyetemre. A legcsodálatosabb játék az, amit most csinálunk: olyan igazi, nagy életjáték, ami közben dolgozunk, és minden egyes feladat egyben önfeltárulkozás is, anélkül, hogy úgy beszélnénk magunkról, mintha a saját mitológiánkat gyártanánk. Odáig kell eljutnunk, hogy a színészet maga a szabadság terepe legyen. Van szocializációnk, kulturális neveltetésünk, ami abroncsként fog körül bennünket. De a színészi munkában az a gyönyörű, hogy abban a pillanatban, amikor egy feladattal találkozunk, például egy nagyléptékű szereppel hoz össze az élet, annak megoldásához meg kell szabadulnunk ezektől az abroncsoktól. Ki kell nyílnunk, és a teljes, szabad emberi mivoltunkban belépnünk abba a térbe, ahol aztán bármi megtörténhet” – fejtette ki Hegedűs D. Géza.
A teljes interjú a Jelenben olvasható.