gate_Bannergate_Banner
Göttinger PálHerczog NoémiMoldova GyörgyPatkós Mártonpeller anna
  • facebook
  • instagram
  • 2022. június 27., hétfő

    “Hinni kell a színház erejében” – 95. éves lenne Márkus László

    2022. június 10., péntek 13:24

    Márkus László Kossuth- és háromszoros Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész 1927. június 10-én született és 1985. december 30-án hunyt el Budapesten.

    Márkus László pályájáról röviden:

    Márkus László sokoldalú, sajátos humorú, rendkívül tehetséges művész volt, a 20. századi magyar színház- és filmművészet kimagasló alakja. Édesanyja, Fleischmann Margit, jómódú pozsonyi kereskedőcsalád gyermeke, édesapja, Márkus Endre bankárcsaládból származott. Beteges gyermek volt, ezért sokáig nevelőnő foglalkozott vele – németül tanult, emellett zongorázni is tanították. 1934 és 1945 között tanulmányait különböző intézményekben folytatta, a gimnáziumi években szinte alig jutott egyről a kettőre, mígnem a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója, Lehotay Árpád vette szárnyai alá. Esténként órákat adott neki, napközben malmosként dolgozott.

    Első színpadi szereplése Zilahy Lajos Tizenkettedik óra című darabjában volt 1945. december 21-én. 1947-ben felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, diplomáját 1951-ben vehette át. Ezt követően a debreceni Csokonai Színház tagja lett, majd 1957-től haláláig a Madách Színházat erősítette.

    Bohózatokban, vígjátékokban, de drámai művek színrevitelében is kiválóan helyt állt, úgy a színpadon, mint a filmvásznon. Első filmszerepei tévéjátékokhoz köthetők: Lili bárónő, Bikaviadal. Ezt követően mellékszereplőként látható volt az Ütközet békében (1950), a Szent Péter esernyője (1958), a Rangon alul (1959) alkotásokban. A Meztelen diplomata (1963) vígjátékban Krencsey Marianne, míg a Két félidő a pokolban (1963) című játékfilmben Sinkovits Imre és Garas Dezső voltak főszereplőtársai.https://www.youtube.com/embed/LULNgzYGzLc

    Emlékezetes alakításai közé tartozik a német tiszt megformálása A tizedes meg a többiek (1965) vígjátékban, majd ezt követően játszott az Egy magyar nábob (1967) és az Egri csillagok (1968) regényadaptációkban. Eszterházy Miklós herceg szerepét nyerte el a Szerelmi álmok – Liszt (1970) történelmi drámában, majd rendezésében, a Bob hercegben (1972) is szerepelt.

    Turner Pipit alakítja a Régi idők focija (1973) filmszatírában, míg Az ötödik pecsét (1976) c. drámában Király László főszerepét alakította. Ezt követően játszott a Krétakör (1977), A száztizenegyes (1981) és a Fogadó az Örök Világossághoz (1982) című alkotásokban.

    1975 őszén jelentkezett leukémia betegsége, melyet tíz éven át méltósággal viselt. 1985-ben a szilveszteri tévéműsor felvételeit követően, öltözőjében hunyt el.

    Márkus Lászlóról saját szavaival:

    Egyetlen: Egyetlen titkom volt, s azt anyám pontosan ismerte: megőrültem a színházért. Nekem ezen kívül nem kellett játszótárs. Kiábrándítónak tartja ezt? Vagy nem normálisnak?

    Minden: Minden a színészet jegyében zajlott le. Nekem az volt az élmény, hogy láthattam gyerekként Somlay Artúrt. Vagy például Karády Katalint a Királynő csókjában. Hogy milyen rafináltan volt megírva a darab! Akkor tudták hogyan kell előkészíteni egy sztár megjelenését a színpadon. Az első képben nem jelent meg direct. De folyvást róla beszéltek. A második képben sem lehetett látni, s akkor azt mondták, hogy alszik. Az ember már majdnem szétrobbant a dühtől és a várakozástól: mikor jön már.

    Egész: Ez a hivatás egész embert kíván. Még a háború alatt megfogadtam: ha sikerül ez a pálya, csak ennek élek. Erre tettem fel az életem – én ebben a szellemben élek.

    Les: Előadások előtt azért lesek ki a függönyön, hogy lássam, kinek fogok ma itt bolondozni. Ha látok egy-két kedves arcot, akkor már az este is rendben van.

    Természetes küzdelem: Honnan tudom Nérót vagy Albertet A hattyúból? Nekem természetes küzdelem egy szerep kialakítása vagy megérzése. Inkább az utóbbi a jó kifejezés, ráérezni egy szerep-ember gondolatvilágára, érzelmeire. Aztán már megy magától, hiszen ha ráérez az ember a személyiségre, akkor már automatikusan megjelenik a teste, a lelke, a keze, a lába és az agya is. Nem lehet megunni. Ha a színész felfedezi, hogy a szerep-ember is benne lakozik, az olyan csoda boldogság, hogy reszketve várja újra meg újra az esti előadást. Minden jól eltalált szerep létfenntartó-tudathasadás!

    Dopping: Először is hinni kell a szerepben. Másképp nem megy. Megpróbálom magammal tisztázni: miért fontos nekem, hogy eljátsszam? S ennek következtében miért érdemes megnéznie a közönségnek? Bevallom, a legreménytelenebb feladatban is találok valami doppingoló, jó ürügyet.

    Még vadabbul: Szörnyűség, amiben élünk, s a világ ha akarjuk, ha nem bejön a lakásunkba a tévé híreivel. Ez borzalmas tanítómester, s ezért úgy érzem még vadabbul kell játszani, a közönséget még vadabbul kell felrázni, s szórakoztatni, én nekem ez álmom, hogy az emberekkel elfeledtetni ezt a szörnyűséget amiben élünk. Szeretem betölteni az álmaimat, bár nem mindig sikerül.

    Humor: Szerintem humor nélkül nincs színház. A humorérzék nélkül lehet jó szakszervezeti tag, megbecsült állampolgár, esetleg még tehetséges is: de nem igazi színész. Ha a színész megmaratja szerepeit a humor savával, már olyan tulajdonságok birtokába jut, amelyet különben észre sem venne.

    Hamlet: Előadás után Pécsi (Sándor) körbetelefonálta a barátokat, mondván: most kell megnézni a Hamletet, mert ilyen Claudiust még nem láttatok. Ezt, és még sok minden mást, soha nem felejtem el Sanyinak.

    Forradalmi: A kedvemért beletették a simmyt, “Jön-e velem naccsád simmyt járni?” Hű, micsoda revükép volt. “Josephine Bakerrel” a központban. Ma se csinálnak olyat! És következett a Két úr szolgájából Truffaldino. Nahát, akkor nagyon fel voltam háborodva. A főpróbát 1956 október 23.-án kellett volna megtartanunk. Jól éreztem magam a szerepben, és biztos voltam a sikerben. Felmegy a függöny, üres a nézőtér. Az emberek ahelyett, hogy eljöttek volna főpróbára megnézni engem, inkább elmentek tüntetni. Őrjöngtem. Ott egyesek csitítgattak, hogy mit képzelek, amikor forradalom van, én meg hisztizek…

    Szeszély: Nem vagyok szeszélyes. Vannak bennem végletek, ezt elismerem, de szeszélyes nem vagyok… különösen nem a munkában. Sikerre mindig éhes voltam, vágytam az elsimerésre és a szeretetre, s mindezért sokat dolgoztam. A szeszélyesség mögött ürességet érzek, elkényeztetettséget. Márpedig én soha nem voltam elkényeztetett.

    Önzés: A házasság intézménye kimaradt az életemből. Egy jó házasság talán sokat jelentett volna, ha! És ez a ha nagyon nyomatékos szó az én esetemben. Én ugyanis nem bírtam volna ki a tartósabb közös életet egyetlen nővel, megőrültem volna attól, ahogyan mosdik, ahogyan eszik… szóval attól, hogy ő nem én… Talán ha lett volna külön lakásunk és látogatóban lettünk volna házasok. Szóval nekem ne sündörögjön ott, meg a kölcsönös megcsalás, meg… Szóval ezek nagyon fárasztó dolgok, és nekem másra kellett az energiám.. Én egyedül akartam és akarok lenni, engem ne zavarjanak. Önző vagyok. Azt hiszem véghetetlenül. A nyugalmamért, a színészethez, az elmélyüléshez szükséges nyugalomért vagyok önző. Ezt őriztem, amikor csak önmagamat választottam.

    Lila: Civil helyzetben ki nem állhatom a hangomat: éneklős, modoros. Színpadon valahogy más. Ott megszűnök önmagam lenni, ott az vagyok, aki a szerep szerint vagyok. Tudja, néha milyen hülye érzésem támad? Hogy a színpadon vagyok az igazi. és az életben szerepet játszom. De ez már lila! A lilaságot pedig gyűlölöm.

    Ha: Ha színigazgató lennék, először mindenkit kirúgnék. És utána újraszerződtetném a színészeket, akikkel lehet valamit kezdeni. A kollégáim szerint rang nélkül is úgy viselkedem, mint egy színidirektor. Bemegyek a szervezéshez és pattogok, hogy miért volt öt páholy az este üres, amikor “minden jegy elkelt”. Föltelefonálok az irodába, hogy hibásan írták ki az előadás számát, érdeklődöm a pénztárban, hogy “táblás-e a ház” Miért ez a nagy izgékonyság? Egyszerűen minden izgat, ami a színházra vonatkozik.

    Titok: Engem száz százalékosan nem ismert soha senki, ebben biztos vagyok. És ez nem is baj, mert -(félre ne értsen, nem akarom magam úgy beállítani, hogy én mekkora nagy színész vagyok)- az igazi nagyoknak mindig volt valami titkuk, amit az ember soha nem tudott megfejteni. A két eszményképemre gondolok, Kiss Manyikára és Pécsi Sanyira.

    Együtt: Együtt élhetek a lángelmékkel, a világ legnagyobb íróival, az ő gondolataikba fészkelhetem be magam, ők lehetek én, lehetek Moliere, lehetek Prohor Boriszovics, lehetek Claudius, Buckingham, lehetek Crofts. a nyilvánosság előtt hirdethetem a nagy írók gondolatait, és a fantáziájuk szülte csodálatos alakokat megteremthetem fizikailag és gondolatilag egyaránt. Sokat beszélnek manapság a színházi válságról, s közben megfeledkeznek arról, hogy milyen is az igazi színház. Véleményem szerint hinni kell a színház erejében, hatásában, és akkor Moliere-t is lehet modernül játszani. Nem kell ehhez modern ruha, a léleknek kell modernné válnia, vagyis őszintén megmutatkoznia.

    Naplórészlet: Egy jó ismerősőm ma azt mondta: te úgy élsz ebben a világban, mintha külföldi lennél. Szellemes megállapítás, és nem is rosszindulatúan mondta. Gondolkodóba estem, hogy miért irritálok én olyan sok embert, főleg szakmabelieket? Mert szeretek jó ruhákat viselni? Csak én utazom? Színészkollégák mondják: “ez a Márkus tud élni!” Közben szétrobbannak a dühtől meg az irigységtől, és még azt is elfelejtik, hogy autójuk van és a Balatonon vagy a Duna-kanyarban – ez a sikk!- most építettek egy csodanyaralót.

    Nekem csak egy öröklakásom van, és Balatonlellén egy garzon-nyaralóm (időközben eladtam) és utazom, vásárolok. Nem törődöm a nyaralójukkal és a kocsijukkal. Taxival járok, ezt is irigylik! Bezzeg a Márkusnak telik taxira! Miért sajnálják tőlem? Mert kispolgárok! Maguknak persze mindent, de titokban. Hogy ne lássák, ne tudják, hogy van pénzük, rongyokban járnak, hadd higgye a többi kolléga és az egész világ, hogy ők szegények. Én igenis öltözöm, sőt, mosakszom is, de még ennél is többet mondok: francia parfümöket locsolok magamra… (…)

    A nyavalygó emberek rosszak és képmutatók, a sírók ugyancsak. Aki ezt a rövid életet csak végignyavajogja, meg végigpanaszkodja és folyton csak a másik rétjére figyel, annak nem marad ideje élni. A szakmában sem találja örömét, lemarad és akkor sem saját magát okolja, hanem engem, vagy mast, esetleg a rendszert, pedig ott van a tükör a lakásában, csak bele kellene néznie.. Lehet, hogy szerencsém volt gyermekkoromban, sok olyan dolgon mentem keresztül, ami megedzett: az iskola, ahol belémoltották származásom miatt a félelmet az emberektől, a nagy adag kisebbségi érzést, ami aztán 1944-ben szépen törvényes szintre emelkedett, és nem is kellett illegálisan félnem. Tizenkét nyilastranszportban vettem részt anyámmal, hol elvittek, hol hoztak, hol a Duna-part felé tereltek, majd az utolsó pillanatban vissza. Istenem! Mennyi mindennel táplálták az én kisebbrendűségi érzéseimet!…. A kövérségem gyermekkoromban, femininségem régentől napjainkig, mind-mind remek talaj volt a gátlásosság kivirágzásához.

    Megfogadtam, hogyha én mindezek ellenére elérek valamit, akkor rettentőn örülni fogok az életnek és annak, hogy a pokolból kijöhettem… Én ezt sorsszerűnek érzem. Az a feladatom, hogy a humánumot, a kedélyt, az optimizmust átsugározzam az emberekre. Ha csak azokban a szerepekben sikerült, amiket a nézők szerettek, már eddig is érdemes volt élnem, és megháláltam a sorsnak azt, hogy életben maradhattam.”

    Forrás: Színház.hu/ Színház Online, Fortepan

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka