Zsámbéki Gábor Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező, érdemes művész, volt egyetemi tanár, volt színházigazgató 80 éve, 1943. december 30-án született. 

Zsámbéki Gábor gyerekszínészként kezdte pályáját, 1957-ben a Németh Antal rendezte A mi kis városunk című Wilder-darabban például egész családjával együtt szerepelt, majd a Várkonyi Zoltán vezette Művész Színházban játszott.

Érettségi után egy évet díszletezőként dolgozott az akkori Katona József Színházban. A rendező szakra első próbálkozásra felvették, főiskolai éveiben (1963-1968) Nádasdy Kálmán volt rá nagy hatással. 

Friss diplomásként 1968-ban Kaposvárra került, ahol tíz évet töltött el.1968-ban rendezője, majd 7 év múlva igazgatója lett a Csiky Gergely Színháznak. 1970-ben Komor István lett a főrendező, együtt kezdték kialakítani a színház törzsgárdáját és akkor indult el a legendás kaposvári művészi munka, amely néhány év alatt az ország egyik legizgalmasabb, legszínvonalasabb teátrumává tette a színházat. 

Zsámbéki Gábort 1978-ban vezető rendezőnek szerződtették a Nemzeti Színházba, ahol meghatározó posztra került Szolnokról Székely Gábor is. 1982-ben a két vezető rendező elhagyta a színházat és néhány hónappal később a Nemzeti Színház kamaraszínházának helyén megnyitották a Katona József Színházat, ahol Székely Gábor igazgatóként, Zsámbéki Gábor művészeti vezetőként munkálkodott.

Székely Gábor 1989-ben távozott a teátrumból, azután Zsámbéki Gábor töltötte be az igazgatói posztot 2010 végéig. Miután már nem pályázott újra, 2011. február 1-jén Máté Gábor váltotta az igazgatói székben.

Zsámbéki Gábor 1979 óta tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, 1990 óta egyetemi tanárként, az egyetemfoglalás után fejezte be oktatói tevékenységét.

1993-ban a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagjává választották. 1990-ben egyik alapítója volt a párizsi Európai Színházi Szövetségnek (UTE), majd 1996-tól 2002-ig elnökévé lett. 2008-ban társulatával együtt kilépett a szervezetből, és a Mitos21 nemzetközi színházi társuláshoz csatlakozott.

Művészetét számos díjjal ismerték el: Jászai Mari-díj (1973), érdemes művész (1981), Pro urbe Budapest (1993), Hevesi Sándor-díj (1999), a színikritikusok díját többször is elnyerte. 1988-ban – Székely Gáborral megosztva – Kossuth-díjat kapott a Katona József Színház alkotóműhelyének létrehozásáért, a társulatteremtő és színésznevelő munkájukért, igényes műsorpolitikájukért és magas színvonalú rendezéseiért. 

Hiszek: Minden más véleménnyel szemben, hiszek a művészetek jelentőségében. Elsősorban megismerésben nyújthatnak sokat. Azzal segíthetnek a való életben, hogy tudást, tapasztalást adnak át. A külöböző alkotásokban – néha nemcsak remekművekben – olyan helyzetekbe nyerhet bepillantást az ember, amellyel még nem találkozott.

Életforma:Sohasem az egyes produkciók érdekeltek, hanem a színház maga. Arra vágytam, hogy rátaláljak arra az életformára, amely összhangban van velem. Úgy vélem, mindig megújuló ismeretei vértezik fel az alkotót, mivel hamar lejárhat a megszerzett tudás. Új és új kifejezőeszközök formálódnak ki, ezért azokat  a társulatokat becsülöm, amelyek a lépéstartást, sőt, a kísérletezést tűzték célul. Figyelemmel kell kísérni a változásokat. Követni szükséges, hogyan alakul a színházi világ, de azt is tudni kell, milyen folyamatok zajlanak a társadalomban.

Tragikus:Semmilyen pártnak nem voltam tagja, nem kívánok felülni semmilyen politikai szélre. Tragikusnak tartom, hogy a magyar színház kezdetei óta alá van vetve a politikának. Ez szakmailag gyakran visszavetette, emberileg mérgezte.

Szomj: Én még egy olyan színházi világban nőttem fel, ahol ha a színész vagy rendező nem kapott folyamatosan kielégítő feladatokat akkor el volt keseredve és szomjúhozva várta a következő lehetőséget. Külföldön járva meglepve tapasztaltam, hogy ott a szakmabeliek egészen más mentalitással élnek, ott egy színész számára egészen természetes, hogy akár egy-két évig valami egészen mással foglalkozik. Mások persze a körülmények, elsősorban anyagi értelemben, de ennek ellenére valószínű, hogy én ezt a felfogást már soha nem fogom megérteni. Én még ha egy színész olykor túlzásba is viszi az elkeseredettségét, a mellőzöttségtudatát, mégis százszor inkább ezt tartom alkotói értelemben egészséges magatartásnak, mintsem azét az emberét, aki nem tartja magát nélkülözhetetlennek a pályán. De ezt én nem úgy értem, hogy aki a színházban él, az ne vegyen tudomást az élet egyéb vonatkozásairól. Sőt, ellenkezőleg: számomra mindig nagyon ellenszenves, ha azt látom, hogy a színházi emberek külön tudják választani a színházi létet magától az élettől. Amikor még a főiskola előtt díszletmunkás voltam, egy próbán azt hallottam egy kiváló magyar színésznő szájából, hogy “gyerekek, ez az életben úgy van…”. Borzongás töltött el, mert ez a félmondat számomra azt mutatta, hogy némelyek számára egyfelől létezik mindaz, ami a színpadon van, másfelől pedig a valóság. A kettő különválasztása tragikus és elfogadhatatlan.

Kaposvár:Próbáltunk egy olyasfajta módszert kialakítani, és olyan eszközöket találni, amelyek által egy színházi előadás egyszerre tud élvezetes lenni, ugyanakkor határozott szándékai is követhetőek és érthetőek a közönség számára. A kollektíva műhelye ez. (…) Nem megegyezésről, hanem egyezésről kell beszélnünk. Ez erőt jelent. Többynire olyan emberekről van szó, akik nehezen viselik el az olyan légkört, ahol folyton küzdeni kell másokkal, ez megbénítja őket. Olyan munkafeltételekre, környezetre van szükségünk, ahol nem egzisztenciális harcok dominálnak, és talán ennek a lehetőségét itt sikerült megteremtenünk. (…) Az etikai követelményeket én nagyon fontosnak tartom. (…) Azt is észerevettük, hogy ha másfajta ember kerül a társulatba, akkor azt előbb-utóbb kiveti magából a közösség, vagy ő érzi magát rosszul. A csak önmagára figyelő színész idegen közöttünk.

Katona:A Katona gyökereit tekintve, akárcsak a magyar színházak többsége, valóban pszichológiai-realista színház. De mindig is célja volt, hogy ezt tágítsa, és más stílusokkal ötvözze. (…) 

Színész: Nem ugyanazt gondolom, mint 3 vagy 4 évvel ezelőtt. Akkor elsősorban az érdekelt, hogy mennyire hiteles  a színész, hogy mennyi a belső igazsága. Lényegében a kaposvári társulat is ezen az alapon állt össze. Mostanában egyre inkább fontosnak tartom, hogy a színész minél hajlékonyabb legyen és minél több eszközzel rendelkezzék. Ez nem jelenti azt, hogy lemondanék (valószínűleg sohasem fogok lemondani) arról, hogy a színészi játék hitelességét tartsam elsődlegesen fontosnak. De egyre inkább azt látom, hogy ha a színész nincsen gazdag eszközök birtokában, akkor a belső hitelesség nem jelenik meg. Ha a próbákon csak a színészi hitelességnek örülünk, akkor az előadásokon kiderül, hogy becsaptuk magunkat. Csak az egyéni alakításokra fordítok gondot, mert másképpen nem jöhet létre az együttes játék. Vannak előadások, amelyekben csak egymás mellett játszanak színészek, nem kapcsolódnak, nem fonódnak össze az alkaítások. Ilyenkor nincs minden alakítás kidolgozva, csak a legfontosabbakra fektetik a hangsúlyt. Rossz légkört szül, ha a színészek érzik, ki fontos, ki nem.

Csináljuk és kész: Nem ülök le beszélgetni a színészekkel, hogy mennyire lesznek partnerek abban, amit én szeretnék. Majd a munkánál, a próbákon, az előadásokon fog kiderülni, hogy hogyan tudunk együtt dolgozni. Nem hiszem, hogy nekem most így előre le kéne velük ülnöm, és mindannyiuknak előre elmagyaráznom, hogy majd mit és hogyan akarok. A színházat csinálni kell, és nem magyarázni. A szexről sem szoktunk előre beszélgetni. Csináljuk, és kész. Aztán kiderül, hogy jó vagy nem jó

Munkamódszer:Miután elolvasok egy darabot, amit rendezni fogok, félreteszem, és amennyire a felkészülési idő negedi, nem olvasom újra. Hagyom dolgozni azokat az alapbenyomásokat, amelyeket a darabról szereztem, vállalva az esetleges pontatlanságot is. Lehetőleg csak egy hónap múlva nézem át megint a darabot, egyeztetvén azt a képet, amit én kialakítottam magamban az első olvasás alapján, azzal, ami újraolvasva megszületik bennem. Úgy tapasztaltam, hogy a legjobb ezeket az első benyomásokat megőrizni, hogy a mű sajátos ízei megmaradjanak. Ám az előadás megtervezése nehéz mesterségbeli követelményeket támaszt. A próbákon viszont újra csak intuitíven lehet dolgozni: a színészből kell következtetniük bizonyos dolgoknak. Ugyanakkor elgondolásainkat mindig pontosan meg kell tudnunk fogalmazni, különben pörölni kezdenek az elképzelésbe nem illő részek a próbákon. A színészek mindig érzik, ha nagyon erőszakosan akarnak ráhúzni egy elképzelést egy anyagra, pedig az ellenáll. Ilyenkor tiltakoznak. Volt, hogy valamit rosszul képzeltem el, megpróbáltam végigerőltetni, nem is sikerült az előadás.

A siker: A siker megjósolhatatlan.

Ki tudja?: Ki tudja mikor kell mérni a hatást? Többnyire a felmérések túl korán történnek. hogy egy-egy előadás miként hatott valójában, gyakran csak 10-15 év múlva derül ki. Amikor az ember találkozik olyanokkal, akik egyszercsak felemlegetik az élményt, mint olyasvalamit, amit megőriztek az emlékezetükben, ami beépült a világképükbe. Azt, hogy munkánk lényeges-e, nem lehet azonnali reakciókból, a taps hosszából, az előadásszámokból, a nézőszámból megítélni.

Mindig: Abban a pillanatban, amint az elért eredmények és a megszerzett hírnév elegendő befektetésnek látszik ahhoz, hogy az jól kamatozzon, újabb és újabb elismeréseket hozzon, vége lesz. Ha az ember szembe tud vele nézni, akkor kezelhető a helyzet. Ha behunyja a szemét, meghal. Ma valóban sokkal nehezebb egy művészcsapatnak együtt dolgozni. A napi kihívások arra inspirálják, hogy bomoljon szét és mindenki a saját ügyeivel legyen elfoglalva, mégis azt tapasztalom mindig születnek, vagy meg akarnak születni az új csoportok.

Küzdeni: Minden színháznak fölül kell vizsgálnia magát és idejekorán küzdenie kell a megmerevedés ellen. 

Belső értékelés: Egyáltalán nem veszem figyelembe a közönség várható reakcióit egy produkció elkészülése közben. Valószínűleg azért, mert nem tartom pontosan kiszámíthatónak. Kaposvárott például a különböző bérletek teljesen más közönséget jelentenek. Tehát igazából úgysem tudnánk mindegyik számára tervezni. Másrészt valamiféle manipulációt érzek ebben. Mi erősen hiszünk abban, hogy mit mond a mű és hogy mit akarunk mi a művel mondani. Csak gyengítené ezt, ha különböző közönségekre sandítanánk. (…) Én hiszek abban, hogy a belső értékelés nem szokott tévedni egy színházban. Nagyon ritkán ütközik meg a közönség véleményével. De ha nem esik egybe, akkor én inkább a belső értékelésnek hiszek.

„Leisure time”: A nagy nézőterű helyek mindenütt a musicalek, a bulvár felé mozdulnak. Ez a jelenség az európai társadalmak változásáról szól, és a „leisure time” emberéről. A színház mindig idomul. (…) Amikor különösen keserű vagyok, akkor azt gondolom, a jövő csak a kis színházé, a kis közösségé, a nagyszínház a szórakoztatóipar kezébe kerül. Ne értsen félre, nem a vájt fülűeknek játszó színházat gyászolom, amikor borúlátó vagyok, mert az soha nem érdekelt.

 A magyar színész: A magyar színész jó esetben szenvedéllyel űzi hivatását. Ez sok helyütt nem így van. Ha például itthon rájövünk valamire a próba befejezése előtt, akkor az időponttól függetlenül folytatjuk a munkát. Kint ez elképzelhetetlen. Ha hivatalosan két óráig tart egy próba, akkor utána egy perccel már nem látok színészt a színpadon.

Nincs átjárás: Az emberek anyagi okokból azt képzelik, egyszerre vehetnek részt butító, kártékony kereskedelmi műsorokban és az ezzel ellentétes célú színházi munkákban. Lassan világossá fog válni, hogy nincs átjárás a kettő között. Nem igaz, hogy nem változtat meg egy embert a feladat minősége, a környezete. Gyorsan átalakul a beszédmodora és lassan az egész személyisége.

Kell: A színháznak mindig lennie kell, mert nem lehet elővenni később az asztalfiókból, mint a korszak remekművét. A jelenben kell hatnia, ez magyarázza módszereit, erkölcseit.

Párbeszéd:Nálunk a legtöbben meg szoktak ijedni az újdonságoktól, Magyarországon a kortárs művészet gyakran kelt meghökkenést. De én épp azt szeretném, hogy ez egy olyan színház legyen, amely kommunikatív, ahol bátran lehet azt mondani, hogy ezt vagy azt nem értettem, és ha ez elhangzik, akkor arra válaszolni lehessen. Így talán kialakulhat egy értelmes párbeszéd. 

Fotók: Katona József Színház