A Jászai-díjas színész, színházrendező már a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzett, már diplomásként főszerepet kapott egy Berlinben színre vitt musicalben. Két évvel később tért haza, és azóta is meghatározó művésze a Budapesti Operettszínháznak. Az Origo-nak arról is beszélt, mit szeretne átadni a következő színésznemzedékeknek az SZFE-n, ahol a jövő tanévtől az operett- és musicalszak hallgatóit tanítja majd.

A teljes interjú, amelyben pályájáról részletesen mesél Homonnay Zsolt, itt érhető el.

Szinetár Miklós operett-musicalosztályába került az egyetemen. A kérdésre, mi volt a mestere legfontosabb tanítása, azt felelte: „Hatalmas életbölcsessége volt az alap a tanításához. Nemzetközi szinten is nagy rálátása van a színházi szakmára, előrelátóan készített fel minket a pályára. Elmondta, hogy Európában is egyre inkább az lesz a gyakorlat, mint ami a Broadwayn, West Enden.(…) Szinetár Miklósnak köszönhető, hogy mi nem idegenkedünk a meghallgatásoktól, vagyis a castingoktól. Önállóságra képzett, nem arra, hogy megadóan várjuk, milyen szerepre írnak majd ki a próbatáblán. Arról is beszélt nekünk, hogy a színházak állami támogatása nem feltétlenül öröklétű rendszer. Márpedig egy profitorientált teátrum a legpiacképesebb előadásokat kívánja műsoron tartani, az adott szerepekben az ahhoz legmegfelelőbb színészekkel.”

Arról szólva, hogy az operett műfaját miként szerette meg, elárulta: „(…) Elkezdtem belemerülni a műfajba, túllépve a sztereotípiákon, kliséken. Rájöttem: az a legnagyobb baj, hogy egy kaptafára játsszák a karaktereit. A bonviván szép és fessen énekel; a táncos-komikus viccesen csetlik-botlik, tikkel, grimaszol, ennyi. Miközben a Cárevics Cárevicse, a Csókos asszony nyolcadik kerületi Dorozsmai Pistája és a Csárdáskirálynő Edvine azontúl, hogy bonvivánok, mégis három különböző karakterű és lelkialkatú figura. A prózai színész gondolkodásával kell őket „megfejteni”, elfelejtve a bonviváni kliséket. Eltöprengve a nyolcadik kerületi zeneszerző fiú, a hercegi rangban élő Edvin, vagy a búskomor orosz trónörökös lélektani eredőin. Ez a látásmód felnyitja az operett érdekes aspektusát, amitől nagyon szerethető lesz. Persze a zenei része mindig is kihívás volt, egyben mámoros érzés – Lehárokat, Kálmán Imrét, hasonló szerzők remekeit énekelni.”

A berlini időszakról szólva elárulta: „Berlinben két szerepet játszottam, minden nap voltak próbáim, beszédóráim. És heti nyolc előadásom. Megvolt ennek az öröme, de egy idő után rájöttem: bekerített a rendszer. Rájöttem, így gyökértelen vagyok, miközben szükségét éreztem a biztos háttérnek. Lilla (Polyák Lilla, a művész első felesége) Bécsben élt, én Berlinben, s megesett, hogy csak akkor tudtunk találkozni, amikor ők az ABBA produkciójukkal a közelembe kerültek. Akkor elugrottunk egy olyan városba, amely Berlinhez és az állomáshelyükhöz is nagyjából egyenlő távolságra volt. Így futottunk össze egyszer Braunschweigben. Ott is eszembe jutott: mi dolgom nekem itt? Idővel elkezdtünk itthon építkezni. Lett házunk, jöttek a gyerekek.”

Az elmúlt két évtizedben folyamatosan színen volt, külföldi fellépésekből sem volt hiány. 2020-ban pedig rendezői diplomát szerzett Marosvásárhelyen: „Folyamatos igényem van a fejlődésre. Marosvásárhelyt pedig az osztott képzés miatt választottam. A színészdiplomámmal igazoltnak tekintették az első három évet, csak a két utolsót, a mesterképzést kellett végigcsinálnom. Persze az is érdekelt, hogy milyen az ottani színházi közeg, amely egészen más kultúrát képvisel. (…) Más a gondolkodásuk: számomra forradalmibbnak, útkeresőbbnek, nyersebbnek, igazságra törőbbnek tűntek. Nem szorulnak kipróbált panelek közé, igaz, nincs is mindig lehetőségük, hogy szupertechnikát, csúcsminőségű szcenikát alkalmazzanak. A román színházi gondolkodás sok egyéb mellett Ionescura, Becketre vagy Moliére-re alapozódik. Elsősorban persze prózai darabokról beszélek. Ugyanakkor, amit náluk láttam, tanultam, azt a zenés produkciók esetében is alkalmazni lehet. A klisémentes, bátor útkereső, prózai gondolkodást. Amely fontosságára már az operettszerepek kapcsán is rájöttem, de egy egész mű esetében összetettebb feladat. Ha nincs pandémia, akkor a Karinthy Színházban rendezett Gutenberg mellett már többször is bizonyíthattam volna, hogy miként gondolom ennek megvalósítását.”

A fenntartóváltás után hívták tanítani a Színművészetire. Erről szólva úgy fogalmazott: „Lényegében azt szeretném tanítani, átadni, amiről a saját színészi tanulmányaim, a szakmai helyzeteim, a rendezői képzésem kapcsán eddig beszéltünk. Olyan metódusokat, szakmai fogásokat – valamint bátorságot, önmagukba vetett hitet –, amelyek alapján a hallgatók a világ legnívósabb produkcióiban is feladatokat kaphatnak, s amelytől a honi produkciók is a legszínvonalasabbak közé kerülhetnek. Nem lenne tisztességes ennél kevesebbet tervezni.”

A teljes interjú, amelyben pályájáról részletesen mesél Homonnay Zsolt, itt érhető el.