„Ha a színház célja a minőségi szórakoztatás, akkor ne mondjuk, hogy a III. Richárd nagyon jó előadása után felcsattanó taps többet ér, mint a Marica grófnőt követő” – hangsúlyozta a Magyar Hírlapnak Homonnay Zsolt Jászai Mari-díjas színművész, az SZFE új tanára.

A teljes interjú a Magyar Hírlapban olvasható.
Magyar Hírlap 2021.04.08 – 1,12,13. oldal

Február végén ünnepelte az 50. születésnapját, március 15-én pedig Jászai-díjat kapott. Arról szólva, összegezte-e az elmúlt időszakot, csinált-e számvetést ennek apropóján és hogy mit ad mindehhez az elismerés, úgy fogalmazott: „Mindenképpen új korszakot hoz. Új kihívások érkeztek, amelyekhez fel kell nőni. Izgalmas időszak vár rám. De nem bakancslistázom, hanem megyek előre. Ötvenéves koromra meglett a rendezői diplomám is, amit körülbelül huszonöt éve tologatok magam előtt. Emellett felkértek tanítani a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. (…) Az is biztos, hogy elkezdem a doktori képzést, mert hiába van már két diplomám, a tanításhoz, úgy vélem, nekem is tanulnom kell. Amit eddig csináltam, azt a pályámhoz tanultam: a színészi vagy a rendezői létemhez. Most új korszak kezdődik, abban tanítás is szerepel, ahhoz pedig fel kell nőni.”

Arról is beszélt, a tapasztalatából mi az, amit feltétlenül szeretne átadni a hallgatóknak: „Nekem megadatott, hogy kijuthattam Berlinbe, ahol két évig a mi repertoárszínházunktól teljesen eltérő en suite-rendszerben játszottam. Akkor tanultam meg, hogy milyen, ha heti nyolcszor is játszunk, egy bizonyos szint alá akkor sem lehet menni, mindig teljesíteni kell, mindegy, hogy az első, a tizedik vagy az ezerötszázadik előadás. Ez a teljesen más szisztéma napi szintű mentális, testi és hangi tréninget, karbantartást jelent. Mert hiába van szombat délután vagy vasárnap este az előadás, nem laposodhat el, nem lehet unalmas. Esténként kétezer néző előtt a Potsdamer Platzon nincs olyan, hogy ma nem úgy vagyok hangilag – mindig topon kell lenni. Ezt a hozzáállást mindenképpen megtanultam. (…) Bár értek támadások azért, mert elvállaltam a tanítást, szakmai megtiszteltetésnek érzem a felkérést. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy egy olyan új generáció jöjjön ki az egyetemről, kerüljön a zenés színpadokra, amelyik nemzetközi szinten is meg tud felelni a modern színház elvárásainak. A legfontosabb elsajátítaniuk, hogy a zene nyelvén lehet ugyanolyan hitelességgel beszélni, ahogy prózában, és hogy a 21. századi színházban a kettő között nem lehet szakadék, határvonal.”

„Ma már nem elválasztható a kettő, bizony jó színésznek kell lenni és nem mellesleg nagyon profi énekesnek. Önálló egységet, nyelvezetet kell létrehozni, ének, próza és tánc ötvözetét. Nem beszélve arról, hogy egyes szerepkörök csak bizonyos életkorig hitelesek. A színésznek tudnia kell váltani karakterek között” – szögezte le Homonnay Zsolt.

„Ezt hosszasan lehetne taglalni, mert sokrétű a probléma, és ott kezdődik, hogy érzésem szerint a zenés műfaj mindig picit lenézett volt – már amikor én végeztem a főiskolán, akkor is. (…) Azóta eltelt 30 év, és még mindig ez a helyzet, ráadásul sajnos kihat az egész szakmára – elég megnézni a szakmai díjakat, kritikákat, fesztiválokra meghívott elő adásokat. Miközben miből gondolja bárki, hogy a zenés színházi interpretációnál nincs szükség ugyanarra a színészi vagy rendezői elmélyülésre, alapállapotra, mint a prózánál? A nyomorultak musical Jean Valjean-áriája, a Who am I ugyanazt a kérdést boncolgatja, mint Shakespeare Hamletje a Lenni vagy nem lenni?-monológban. Előbbi, ahol még a zenei követelményt is teljesíteni kell, miért ér kevesebbet egy ugyanolyan jó színész alakításában, mint utóbbi?” – vetette fel a színművész.

A teljes interjú a Magyar Hírlapban olvasható.
Magyar Hírlap 2021.04.08 – 1,12,13. oldal

„A szakmaiságban és a felkészültségben hiszek. Ez a pálya húsz százalék tehetség, húsz százalék szorgalom és hatvan százalék szerencse. De a két húszasban száz százalékot kell teljesíteni, hogy a hatvanról egyáltalán beszélhessünk” – Homonnay Zsolt ezt a Kultúra.hu interjújában mondta el, amelyet ittt érhetnek el.