A nemrég elhunyt szerző, Kabai Lóránt alakját idézték meg pályatársai és egykori kollégái a Litera oldalán. Van, aki személyes sorokkal, van, aki verssel búcsúzott. Ezekre a megemlékezésekre hívjuk fel a figyelmet.
Az írások és emlékezések itt olvashatók:
“(…) Azt szeretném elismételni, amit az utolsó beszélgetésünkön is elmondtam neked, és amihez azóta is sziklaszilárdan tartom magam: mindig hálás leszek azért a munkáért, amit belénk fektettél. Bár a befektetés, lássuk be (szerintem belátod), nem jó kifejezés, hiszen a befektetésekből általában vissza is kap valamit az ember, például anyagilag, ami esetedben nem történt meg. A tehetséggondozásba ölt energiád nagyságát tehát, jusson is ez el bárkihez, kötelességem legépelni, aláhúzni, elmondani, kihangsúlyozni, kikiáltani. Az eltűnésedről szóló szórólapok helyett ezt kell kiragasztani a lámpaoszlopokra, hogy ne a hiányodba, a kérdőjelekbe, hanem az örökségedbe botoljunk. Szóval ez az, ami rávesz arra, hogy ne hallgassak, mert azt akarom, hogy mindenki tudja, az irodalmi apukánk voltál. Mert mi mind a te khaki színű, sokzsebes kabátodból bújtunk elő. (…)
És most fordulj el kicsit, mert szeretnék másokhoz is szólni. Olyan sok fájdalom éri az embert az irodalmi pályán, olyan sok kritika, rosszmájúság, féltékenység, pletyka, kiközösítés, és olyan sok kárt okoz ez mindünkben. Író írónak farkasa. És mindezt miért, ha se pénzünk, se megbecsültségünk nem származik a munkánkból? Ha nyomorgunk, akkor már együtt nyomorogjunk. Lóri igyekezett nekünk, 90-eseknek átvészelni a sérelmeket, de ezek őt is összegyűrték, hiszen különösen érzékeny volt rájuk. Nem kertelek, korábban én is hibáztam sokszor, de azon vagyok, hogy a legkevésbé se hasonlítsak a régi énemre. Mi mind toxikus, káros hagyományokkal kikövezett közegbe érkezünk, és felnőttfejjel nem tehetjük meg, hogy folytatjuk ezeket. Lássuk, hogy a bohém költő imázsa mögött tragédiák húzódnak, és könyörgöm, ne vágyjuk ezt a szerepet. Ti se vágyjátok, fiatal írók, mert figyellek titeket, látom ám, hogy ezt teszitek. És ne feledjük: most természetes a bűntudat, kinek jogosan, kinek jogtalanul. De káros csak a környezetre mutogatni, mert amíg Lórit közelről ismertem, önzetlen, kitartó szeretet és támogatás vette körül mind a családja, mind a barátai részéről. A kultúra is hibás. A rendszer is hibás. Az ország is hibás. A mentális betegség is hibás. A függőség is hibás. Bizonyos egyéni döntések is hibásak. Forduljunk egymáshoz odaadással, dicsérjük egymást, tiszteljük egymást, találjunk újra egymásra, ahogy tegnap mi is megtettük ezt a Szöveggyárosokkal és másokkal. Ez legyen Lóri halálának igazi tanulsága.” – fogalmazott Borda Réka.
“Ahogy az ÉS-ben közölt paródia-hommage mottójában állt: Spiegelmann Laura általment a hídon és elrepült.
„(Feltámadás) Spiegelmann Laura híres volt a nevetéséről. Egyszer egy egész gyászoló gyülekezetet kinevetett a kocsmából, ahová halotti torra gyűltek. Nevetett és gyöngyözött, kacagása lepergett a pultról, és a gyászruhás búval baszottak egymás után hagyták el hervadtan az asztalukat, mentek ki az utcára. De kisvártatva visszajött az egész rokonság, magukkal hozva a földből a nemrég elföldelt és most frissen kiásott koporsót. Föltették az asztalra a félig lerágott disznótoros mellé. És Spiegelmann Laura kikacagta fasírjából a delikvenst! Addig nevetett, míg a halott – jó egészségnek örvendő, kissé piknikus, javakorabeli férfi – felült és enni kért. Melyet a gyomorbajos pincér azonnal teljesített is, karfiollevessel kezdte a hulla, aztán bécsi szeletet kapott, és számára az este egy nagyszabású mákos guba elfogyasztásával ért véget. Ekkora volt Spiegelmann Laura kacagásának hordereje!! (…) (Egy tulajdonságok nélküli név, Élet és Irodalom, 2010. június 18.)” – szerző: Bán Zoltán András.
“Punk volt a fegyelmed, a figyelmed, a gondoskodásod, de ettől még nem volt kevésbé fegyelem, figyelem vagy gondoskodás, amivel fordítottál, szerkesztettél vagy káposztás hot dogot sütöttél nekünk Varsóban abban a pár hónapban, ami ‘16-ban a lengyel-magyar antológiánk körül forgott. (…) Úgy képzelem, most is határozottan álltál fel, tudva, hová indulsz magyarázat és magyarázkodás nélkül; de ugyanúgy pótolhatatlan maradsz” – fogalmazott Kellermann Viktória.
“Fásultabbak lettünk, kinézetre mintha nem is történt volna semmi nagy dolog, mindketten befelé örültünk, ahogy még bírtunk. Erről a technikáról túl sok levelet találtam. Miként dolgoztuk fel ezt az egészet. Az éveket, évtizedet, az életünk visszafogott örömeit, a szakmai alázatot, a visszavágott önbecsülést, és miként hagytuk el egymás dicséretét, a kicsit is látványosabb „örömködést”. Pedig lett volna mire büszkének lennünk, lóri! Bassza meg az ég, hogy ezt már nem tudom tovább hajtogatni. Nincs miért, talán már magam sem hiszek ebben. És most már te sem vagy. Csak az vigasztal ma, hogy te tudtad: mindig büszke voltam rád. Ölellek!” – írta Jenei László.
“Kamikaze – ez a szó jutott eszembe még, kontextus nélkül a hiábavaló önfeláldozás, halált megvető költőpilóta, és hogy ezt most nem elemezném alaposabban. Az örömtelenség olyan súlyát cipelted mindannyiunk helyett is, amit nem bír el az ember, ezért időről időre elfordítja a fejét a mindennapokról, a helyről, amiben, a korról, amikor él. El, át, föl, túl, de te nem néztél máshová se a pult, se a papír mögül. És még az is, hogy jaj, ne, ne, ne legyen igaz. Akkor se, ha megszabadult a szenvedéstől. Hátha lehetett volna máshogyan szabadulni. Hátha, hátha. Vagy vinni tovább és táncolni, táncolni, különben elveszünk” – vetette fel Molnár Krisztina Rita.
“(…) Azokban a táborokban magasról szart mindenféle poétai feladatra, csicsás szonettre, rímre, időmértékre. Ehhez túl értékes az ideje, mondta, miközben a kantinban meghívott egy felesre, és közölte, hogy ő bizony „unicum laude” végzett az egyetemen. Megvetette a mismásoló manierizmust, ami alapján elvileg engem is meg kellett volna vetnie, de mégsem alakult így. Lórit az évek során fokozatosan megismerve felfogtam, több volt alanyi költőnél. A holisztikus elátkozottság precíz prófétájaként egyszerre volt önkitárulkozó és kiszolgáltatott, önmagát esettanulmányként kezelve mégis túllépni látszott a személyes tragédiák síkján. Nem esztétikai kelléktára volt gazdag, hanem kora huszonévesen rendelkezett egy sziklaszilárd, gyakorlati egzisztencialista filozófiájával, ami egyszerre alapult textuális széleslátókörűségen és vadvízi folyamhoz hasonlatos, személyes sorsán. Bukowski kérlelhetetlensége, Petri éleslátása, Viszockij sármja és Iggy Pop szétszórt dinamizmusa egyszerre jellemezték, de néha a Füst Milán-i melankólia és Hamvas Béla töprengő szelleme is megcsillant a magas homlokán. Ezt ő sommásan úgy foglalta össze – nyilván nem csupán a híres Weöres vers ihletésére – : „minden költő majom”. Ettől még neki is el kellett végezni a maga mutatványait a kötélen, azzal a bökkenővel, hogy végig védőháló nélkül akrobatikázott” – fejtette ki Tolvaj Zoltán.
További írások és emlékezések itt olvashatók: