Benedek Dániel színművésszel, a Csiky Gergely Színház tagjával a kaposvári, egyetemi éveit meghatározó élményeiről, családi veszteségtörténetéről és arról is beszélgettünk, hogy kezdő színészként mit is jelentett számára a neve mögött olvasható „s.h.”…

Mi volt az első színházi élményed?

Amire emlékszem, a Bán János-, Dörner György-, Gáspár Sándor-féle Stílusgyakorlatok, és középiskolásként Tasnádi István Finitója, az Örkény Színházban. Gyermekkoromban egyébként nem láttam olyan előadást, ami annyira arcul csapott volna, hogy kijelölje a színészi pályám. A színház akkor fogott meg igazán, amikor már én műveltem. 

Ezek szerint a művészetek később kaptak helyet az életedben. Miért alakulhatott így?

Talán azért, mert matek és fizika fakultációra, matekversenyekre jártam, és arra gondoltam, hogy ezen a területen tanulok tovább. Az Eötvös József Gimnáziumban végeztem Budapesten, és kilencedikes voltam, amikor az osztályfőnökünkkel létrehoztunk egy osztályelőadást, Shakespeare Vízkeresztjét. Szerettem volna szerepelni benne, és mint jól tanuló, csöndes fiú, kaptam néhány mondatot, de nagyobb szerepet kértem és kiderült, hogy jól esik jelen lenni a színpadon. Emlékszem arra a pillanatra, amikor a takarásban, kezemben a könyvvel arra gondoltam, hogy milyen jó lenne ebből élni.

Nem csodálkoztak a környezetedben, hogy alapvetően reál beállítottságú srácként színész akarsz lenni?

Dehogynem, sőt a családom egy része némi ellenállással is fogadta. Ehhez tudni kell, hogy nagybátyám hangosító, nagypapám gépészmérnök volt, színpadtechnikával foglalkozott, és talán látták mindennek az árnyoldalát. Nagypapa mondta is, hogy: „A színésznél rosszabb ember a világon nincsen.” Később, szerencsére megbékélt velem.

Ha jól tudom, nem vettek fel első jelentkezésre az SZFE-re.

Valóban nem, ellenben a Corvinusra, kommunikáció szakra igen, de nem mentem el, mert jelentkeztem a Keleti István Művészeti Iskolába, ahol nagyon jó visszajelzéseket kaptam. A második évben már a Kolibri Színházban voltam stúdiós hallgató, vagyis: „s.h.”, amit mi viccből akkor „senkiházinak” fordítottunk. 

Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál stúdiósként?

Nagyon jól éreztem magam a Kolibriben, de tényleg pici szerepekben jelentem meg a színpadon. A Macska voltam a Londonban című előadásban, a háttérben táncoltam meg énekeltem. És volt egy mondatom is, amire a mai napig emlékszem: „A félelem elvette az eszét!” Az osztályból csak nekem jutott saját mondat, úgyhogy ez nagy szó volt. Jól el is nyújtottam… Szerettem ott lenni.

Mit gondolsz, mire voltak kíváncsiak, amikor felvételiztél?

A felvételin alapanyagot keresnek: ki az, aki nyitott lélekkel és szívvel jár a világban, van-e érdeklődése igazán a színház iránt, illetve tapasztalható-e a közlési energiája, milyen a kiállása, van-e képezhető hangja, mit jelent, ha belép a színpadra. Uray Péter egy alkalommal tartott nekünk mozgáskurzust még a KIMI-ben, úgyhogy a kaposvári felvételin már valamennyire ismertük egymást, aztán úgy alakult, hogy bekerültem az osztályába.

Mi volt a legemlékezetesebb élményed az egyetemen?

Többet is el tudnék mesélni. Az első évben Horváth Lajos Ottó adott egy feladatot nekünk, aminek a lényege az volt, hogy velünk történt, erős érzelmi töltettel bíró eseményt dramatizáljunk. Ez az úgynevezett „életjelenet”. Bevett szokás színészképzésben.

Mit választottál?

Édesapám halálát. 12 éves voltam, amikor itt hagyott bennünket. Egyik osztálytársam játszotta édesapámat, ami nagyon fura élmény volt. A színészetet illetően, képessé kell válnunk arra, hogy a velünk korábban megtörtént, akár érzékeny eseményeket előidézzük, és újra tudjuk élni a színpadon. Ugyanakkor rettenetesen vicces volt maga a vizsga, mert ott várakozott vagy tizenöt életerős fiatalember, akik bementek sírni egy terembe. Ami szintén nagy hatással volt rám, a k2 társulat vezetőivel, Benkó Bencével és Fábián Péterrel megvalósult közös munka.

Mivel foglalkoztatok?

Jean-Paul Sartre Legyek című művét vittük színre, ami az Elektra-történet egyik átirata. U alakban ültünk a nézők között, így nagyon személyes és közvetlen volt a tér. Négy részre osztottuk a darabot és a főbb szerepeket, így Oresztészt is négyen játszottuk. Mind a négyen tudtuk az egész darabot, és ott helyben dőlt el, hogy aznap éppen ki melyik részt játssza, és ki lesz a partnere. Ifjabb Vidnyánszky Attilával is meghatározó volt a közös munka, ő Rómeó és Júliát rendezett az osztályunknak. Tőle azt tanultam, hogy ha valaki jó kedvvel és nagy energiával csinál valamit, azt jó nézni, tehát rossz már nem lehet, így csupán össze kell hangolni az energiákat a színpadon.

Említetted édesapád kiemelkedő szerepét az életedben. Milyen családban nőttél föl?

Nagyon békés családom van, és nyugodt gyerekkorom volt. Édesapám halála után hárman maradtunk édesanyámmal, aki matematika és informatika tanárnő, valamint nővéremmel, aki angolt tanít és fordító. Édesapám pedig még újságterjesztéssel kezdte a pályáját és eljutott odáig, hogy kommunikációs igazgatóként vezetett egy céget. Édesanyám mesélte, hogy kezdetben nehéz anyagi körülmények között éltünk, természetesen akkoriban semmit sem érzékeltem ebből, mert mindent megtettek értünk. A legszomorúbb, hogy édesapám éppen akkor lett tüdődaganatos beteg, amikor rendbe jöttek a dolgaink, éppen ezért nem dohányzom. Kávét is nagyon ritkán iszom. Valahogy nem tetszik a gondolata, hogy szükségem legyen egy külső anyagra, ahhoz, hogy jól érezzem magam. Én így érzem magam szabadnak.

Térjünk vissza az egyetemre. Elgondolkodtál azon, hogy a diplomáddal a zsebedben hová akarsz szerződni, kikkel szeretnél együtt dolgozni?

Szerencsés helyzeteim voltak. Még másodévesen néhányan bekerültünk a Nemzeti Színház János vitézébe, harmadévesen pedig már Kaposvárra is hívtak. Fándly Csabi első itteni rendezése, a Becsületbeli ügy volt az első munkám, amikor a szerepemnek, már volt neve is a színlapon, nem csak úgy voltam feltüntetve, hogy „Továbbá:…”

Az „s.h.” ezek szerint, ekkor már lekerült a neved mögül…

Valóban, viszont fölváltotta az „e.h.”, mint „egyetemi hallgató”, és innentől kezdve párhuzamosan dolgoztam felváltva, hol a Nemzetiben, hol pedig itt, egy-egy előadásban. Negyedév végén nagy dilemmát okozott, hogy melyik színházat válasszam, hiszen a Nemzetiben és a Csikyben is lehetőséget kaptam. Nagyon megszerettem a kaposvári társulatot, ez a kötődés is a Csiky felé húzta a szívem.

A kritikusok alapvetően pozitívan értékelik a színészi munkád. Fontos a véleményük számodra?

A „kritikusok” az alapvetően két fórum Kaposváron. Az egyikben nagyon szépeket írnak rólunk, a másikban nagyon csúnyákat, bármit is csinálunk. Aztán az ember néhány álmatlan éjszaka után rájön, hogy ez nem ő munkájáról szól és elengedi mindkettőt. Magamnak próbálok megfelelni. Színészként természetesen nagyon fontos a visszajelzés, életem egyik legszebb élménye volt, mikor közönségdíjat kaptam. 

Amikor kihirdették a veszélyhelyzetet, a próbák és az előadások leálltak, és a társulat szinte minden tagja az online térbe kényszerült. Véleményed szerint egy színművész hogyan találhatja meg a helyét egy számára alapvetően ismeretlen közegben?

Érdekes helyzetbe csöppentünk mindannyian, hiszen a színészi munka társas elfoglaltság, a színház lényege pedig többek között a közönséggel az előadások során létrejövő személyes kapcsolatunk. Mindez tavasszal egy csapásra megszűnt. Ugyanakkor pozitív hozadéka is volt a pandémiás időszaknak, mert olyan új ismereteket is elsajátítottunk, amelyek addig hiányoztak a tarsolyunkból. Megtanultunk videót vágni, hangot szerkeszteni, és fölfedeztük a különböző online kommunikációs felületeket. Ezek a tapasztalatok a koronavírus-járványtól eltekintve is sokat segíthetnek nekünk, hogy a produkciókon túl eljussunk a nézőinkhez. Sokféle videót, például természetfilmet, mesegyűjteményt, felolvasó- és versmondó sorozatokat készítettünk, ovisokkal tornáztunk Facebook oldalunk segítségével, ahol mások mellett az Erkélyből páholy – Házhoz megy a Csiky! című programjaink felvételei is láthatók.

Ahogyan a Rendhagyó irodalomóra sorozat részei is, amelyben időről időre körül jártad egy-egy költő, író munkásságát, igazán nem szokványos módon. Hogyan jött az ötlet, hogy éppen irodalommal foglalkozz a járványos időszak alatt?

Olt Tamás művészeti igazgatónk megkérdezte, hogy van-e már ötletem arra, hogy mivel járulok hozzá a társulat tagjai által készítendő videókhoz, mire azt feleltem, hogy miután nagyon szeretem a János vitézt, szívesen fölolvasnám a nézőinknek. Tamás egyetértett, azonban annyit kért, hogy beszéljek egy kicsit Petőfi Sándorról is. Elkezdtem összeállítani a szerzőről szóló anyagot, és hirtelen annyi érdekes és izgalmas információ tárult elém az életéről és legendájáról, hogy alig tudtam elvonatkoztatni a bemutatásától. Azon gondolkodtam: vajon hogyan lehet az életét és a verseit tartalmas, mégis szórakoztató formában megismertetni fiatalokkal és idősebbekkel egyaránt? Leginkább kuriózumokat gyűjtöttem össze róla, hiszen a rövid, zenés, humoros videók célja az volt, hogy akik megnézik, kedvet kapjanak Petőfi és később más költők, írók műveinek elolvasáshoz.

Petőfi után mi határozta meg, hogy éppen melyik alkotót választod a következő állomáshoz?

A jókedvem! Arany János egyértelműnek tűnt, hiszen még kötődött is Petőfihez, Ady Endrét pedig már a gimnáziumban is nagyon szerettem és kalandos élete volt, amiről gazdagon mesélhettem. Később azt éreztem, hogy mindazok, akik figyelemmel követik a sorozatot, már azt a formát várják, ami az első részek során kialakult, ezért úgy döntöttem, hogy meglepem őket és persze magam is: a karantén ideje alatt ugyanis elkezdtem zongorán tanulni és úgy gondoltam, hogy mindezt megosztom a nézőkkel is. Gitáron már korábban is játszottam, így jött létre a Balassi Bálintra fókuszáló zenés videó, amelyben „online társaimmá” szegődött Szabó Nikolett színművésznő és Pataki Bence operaénekes.

Hogyan fogadta közönség a Rendhagyó irodalomórákat?

Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, akár személyesen, akár Facebookon, ami végtelenül jól esett. Hallottam, hogy irodalom tanárok elküldik a videókat a diákjaiknak, hogy megnézzék, ami visszaigazolta azt, hogy eljutottam a fiatalokhoz, akiknek mások mellett a sorozatot szántam. 

Úgy tudom, hogy a végtelenül sikeres irodalomórák után – a járványos időszak ellenére – szinte rögtön folytattad a művészi alkotómunkát, ami jelenleg is tart.

Igen, mostanában éppen egy „szerelemprojekten” dolgozunk Fándly Csabival, amiben a színház vezetése egy pályázat keretében támogat bennünket.

Mesélsz erről?

Említettem, hogy mekkora élmény volt számomra a Stílusgyakorlatok című előadás. Csabival egyszer találtunk egy újságcikket, még 2019-ből, ami arról szólt, hogy Újpesten, éjszaka egy férfi kirabolt egy öreg nénit, fellökte, felkapta a táskáját, elszaladt vele, de aztán valami történhetett a lelkében, mert visszament hozzá, visszaadta a táskáját és hazakísérte. Nagyon megtetszett a történet mindkettőnknek, és ezt a szituációt és annak lehetséges következményeit járjuk körül, számtalan stílusban és műfajban. Lesz benne báb, musical, fizikai és görög színház, vívás jelenet, film noir, és különböző hangszereken is játszunk majd.

Izgalmasan hangzik. Mi tölti ki még az életed a járványos időszakban a próbákon kívül?

Rengeteg filmet nézek, és olvasok. A legnagyobb kihívás, hogy ne hagyjam magam teljesen szétfolyni. Egy ideig a közeli edzőterembe jártam sportolni, de mára beszereztem magamnak minden alapvető eszközt az otthoni edzéshez: rudat, szalagot, kisebb-nagyobb súlyzókat. Arra koncentrálok, hogy ha nyitunk, a lehető legjobb szellemi és fizikai állapotban folytathassam a munkát. 

Szerző: Oláh Zsolt