Szabó Máté, Guelmino Sándor, Szikszai Rémusz, Fehér Balázs Benő és Vidovszky György nyilatkozott a Jászai Mari Színház 2020/2021-es évadának felnőtt előadásairól.
Szabó Máté a Valahol Európában bemutatója kapcsán elmondta: „Személyes okból fontos nekem a Valahol Európában. Valójában a nagyapám gyerekkorának borzalmas történeteiben éltem a saját gyerekkorom egy részét, és az akkori, gyermeki empátiámmal – amely védőháló nélküli, kiszolgáltatottabb a felnőttkorinál – konkrétan belezuhantam az ő akkori valóságába. Később egy levélben olvasott története a szabadulásról nagyon megmaradt bennem: tizennyolc éves korában – különböző koncentrációs táborokban töltött egy év után – a szétbombázott Drezdába vezették ötszáz másik rabbal együtt, akik közül aztán harmincnégyen maradtak életben. Bezárták és ott hagyták őket egy barakkban.
Pár nap múlva már csak kilencen voltak életben, két barátját puszta kézzel temette el. Végül az ajtókat berobbantotta egy bomba, és ahogy az egyik túlélővel kilépett a szabadba és elindult az ismeretlenbe, az első gondolata az volt, hogy rajtuk kívül az egész világ megsemmisült. Azzal a tudattal mentek a füstben a lángoló romok között, hogy már csak ők maradtak életben. Más odabent lenni, vagy odakint. Az ehhez hasonló, káoszban alakult mikrokörnyezetek jutnak eszembe a jelenben is, amikor például bombatölcsérekben játszó szíriai gyerekekről látok felvételeket – és ugyanez foglalkoztat a Valahol Európában történetében is.
Az élet, a világ sokszor arra a kis területre koncentrálódik számunkra, ahol élünk, vagy ahol képesek voltunk életben maradni. A Valahol Európában eseményei számomra nem a múltban, hanem most történnek. A szó, „Európa” nemcsak egy földrészt vagy egy gazdasági szövetséget, hanem egyfajta idealista-humanista világképet is jelképez, mely egyre inkább naiv ábrándnak hat, de ma mégis igen nagy szüksége lenne rá az emberiségnek.
Valós csodákra képes a gyermeki lélek; a fantázia a legnagyobb borzalom közepén is megteremthet egy gazdag, élményszerű világot. Dés László zenéje és a Nemes István-féle dalszövegek nem pusztán illusztrálják az eredeti történetet, hanem mélyebb, lélektani értelemben is referenciát nyújtanak hozzá. Először dolgozom a Jászaiban, sokakat ismerek a színészek közül, akikkel bármilyen munkát szívesen vállalnék – az pedig, hogy ez a munka éppen a Valahol Európában, öröm számomra.”
Guelmino Sándor a Veszedelmes viszonyok premierről kifejtette: „Ez lesz a második találkozásom rendezőként a Veszedelmes viszonyokkal, hat évvel ezelőtt Veszprémben készítettem már előadást a regényből. Elsősorban a Jászai színészei miatt izgat továbbra is a téma: kíváncsi vagyok, mit hoz ki az anyagból a mi társulatunk.
Amikor a leendő színlap ajánlószövegét írtam a darabhoz, rákerestem Choderlos de Laclos regényére a moly.hu-n – kíváncsi voltam, mit gondolnak az 1782-es műről azok, akik mostanság olvasták. Úgy tűnik, a mai fiatal olvasók számára is eleven és friss szövegről van szó. Az egyik kommentelő például megdöbbenését fejezte ki, hogy egy 18. századi levélregényből tudta meg eddig a legtöbbet a szerelem kérdéséről. Én is azt gondolom, hogy rengeteg, ma is érvényes megfigyelés található a könyvben.
Azon túl, hogy a történet bőven tartalmaz szerelemmel, intrikával, bosszúval átszőtt szálakat – ami eleve felkeltheti az olvasó vagy a néző érdeklődését –, rettentően bölcs a szerző, aki nagyon pontosan látta és láttatta az emberi működést, ezenkívül a humora is kiváló. A Veszedelmes viszonyok szereplői nagyformátumú, szellemes figurák – annak dacára, hogy mindeközben kiégettek és cinikusak, és sportból teszik tönkre mások életét vagy jó hírét. Utálod őket, közben viszont lenyűgöz, amire képesek. A regény fordítója, Örkény István írja Valmontról: „Gyűlöljük, de a bűvöletében élünk.”
Számomra úgy tűnik, a két főszereplő, Merteuil márkiné és Valmont vikomt az egész életét színházként éli meg: folyamatosan szerepelnek, mindent csakis az önképük polírozása érdekében tesznek. Innen jött az ötlet, hogy egy hangsúlyosan „színpadias” előadást csináljunk, mintha folyamatosan előadást celebrálna ez a két színész – a külvilágnak éppúgy, mint egymásnak és saját maguknak.”
Szikszai Rémusz a bemutató kapcsán elmondta: „Nagyon szeretem a darab alapjául szolgáló olasz filmet. A Teljesen idegenek azon kevés mozgóképes alkotás közé tartozik, amelyek színházi alapanyagnak is alkalmasak. Az adaptáció mindig nagy kockázattal jár, közben viszont sok izgalmat is tartogat: a színházi tér nem tudja maradéktalanul visszaadni azt, amire a kamera képes, a filmes vágások például nem jeleníthetőek meg a színházban az állandó szereplői jelenlét miatt. Viszont számos olyan színházi eszköz is van, amelyet pedig a film nem képes felidézni – egy film színpadi adaptációját ezeknek a különbségeknek a figyelembevételével kell létrehozni.
Erősen foglalkoztat a darab témája: miért, miről és mennyit hazudunk a barátainknak (és persze saját magunknak), egyáltalán léteznek-e még olyan fogalmak, mint barátság vagy szerelem? Azért szeretem ezt a történetet, mert a saját korosztályom, a negyvenesek problémáit veti fel – mindenféle szinten. Minél többet foglalkozom velük, annál jobban megkedvelem a figurákat, a maguk esendőségével együtt. Éppen az a jó bennük, hogy egyáltalán nem különlegesek: teljesen hétköznapi, középosztálybeli figurák, teljesen hétköznapi, középosztálybeli problémákkal. Ez az a korosztály, amelynek a tagjai még aktívak, tele vannak álmokkal, de már elég tüske is van bennük ahhoz, hogy átértékeljék az addigi életüket.
Ha van egy társaság – mint a Teljesen idegenekben –, amelynek a tagjai harminc éve ismerik egymást, és amelyben valakiről mégis olyasmi derül ki, amit addig senki nem tudott, az szerintem számos kérdést felvet. Tényleg barátok vagyunk harminc éve? Ki vagy te, és ki vagyok én? Szerintem ezek jellegzetesen ennek a korosztálynak a problémái, én legalábbis jól ismerem őket – ez persze nem jelenti azt, hogy egy idősebb vagy egy fiatalabb néző számára ne tudna izgalmas lenni a történet.
Mondhatjuk, hogy hazajárok Tatabányára, ez már az ötödik rendezésem a Jászaiban. Mind a hét színésszel, aki játszani fog a Teljesen idegenekben, szoros munkakapcsolat köt össze, ráadásul mindannyian nagyjából ugyanahhoz a nemzedékhez tartozunk – arra számítok, hogy együtt fogunk sírni és röhögni a próbákon. Nagyon várom már a próbaidőszakot, az aprólékos finommunkát, ami egy ilyen stúdióelőadáshoz szükséges.”
Fehér Balázs Benő A revizor kapcsán elmesélte: „Gogol többször átírta a darabot, a különböző változatok közül eddig kettőt fordítottak le magyarra. Sokféle értelmezést tesz lehetővé, mint a zseniális darabok többsége. Olvasható politikai szatíraként, ami egy orosz kisváros korrupt és hatalmát mindenáron megtartani akaró tisztviselőiről rántja le a leplet. Vagy groteszk komédiaként, amelynek alakjai éleslátó kritikával vannak megfogalmazva. De Gogol saját elemzése talán még érdekesebb: „Vegyék alaposan szemügyre azt a várost, ahol a darab játszódik. Mindannyian egyetértünk abban, hogy egész Oroszországban nincs ilyen város: ki hallott olyat, hogy nálunk a tisztviselők egytől egyig ilyen torz alakok? Két-három becsületes csak akad közöttük. Szóval, ilyen város nincs. Nem igaz? De hogy fest a dolog akkor, ha ez egy lelki város és mindannyiunkban megtalálható? (…) Bizony itt nem a szépségünk a fontos, hanem az, hogy az életünk, amelyet komédiának szoktunk nevezni, ne végződjék olyan tragikusan, mint az imént eljátszott darab. Bárhogy nézzük is, félelmetes az a revizor, amelyik a sír szájában vár bennünket. Vagy tán nem tudják, ki ez a revizor? Ne tettessék magukat. Ez a revizor a felébredt lelkiismeretünk, amely arra szólít bennünket, hogy sürgősen tartsunk önvizsgálatot.”
Mikola Gergőt, aki fontos szerepet fog játszani a darabban, az egyetem óta ismerem, nemrég forgattunk is együtt pár napot. A Jászai társulatának többi tagjával A revizorban dolgozom együtt először. Az utóbbi időben több tatabányai előadást megnéztem felvételről – a járvány előtt élőben is láttam néhányat –, ezek alapján szimpatikusnak tűnik a társulat, várom már a közös munkát.”
Vidovszky György a bemutató kapcsán kihangsúlyozta: „A Közellenség már régóta izgat, ez a második alkalom, hogy megrendezem a darabot. Néhány éve a Pesti Magyar Színházban csináltam egy előadást ebből a változatból, amelyet Tasnádi István írt Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán, és amelynek a szerző „zenés uszítás”-ként határozta meg a műfaját. Annak ellenére, hogy a történet több mint két évszázada íródott, nem múlik el az érvényessége, ma is ugyanolyan aktuális a kérdésfelvetése, mint 1810-ben – sőt, szerintem egyre aktuálisabbá válik.
Az alaptörténet lényegében annyi, hogy egy lókereskedőt, Kohlhaas Mihályt igazságtalanság éri, amikor a vásárba menet elveszik két lovát, de nem tud jogorvoslatot nyerni a rendszer korruptsága miatt. Miután Kohlhaas Mihály minden törvényes lehetőséget számba vesz, és úgy látja, hogy nem tud érvényt szerezni az igazának, úgy dönt, fellázad és saját maga szolgáltat igazságot. Felkelést indít el, aminek az lesz a vége, hogy fél Németországot felégeti anélkül, hogy sikerülne kézre kerítenie az őt megkárosítókat. Úgy gondolom, ez az elkeseredett harc az a motívum, amely örök érvényűvé teszi a történetet: mindig vannak olyan helyzetek, amikor úgy érezhetjük, hogy benyel bennünket a gépezet, és senki nem hallja meg a hangunkat. Nagyon nem mindegy azonban, hogy miként válaszolunk a bennünket ért igazságtalanságra: elfogadható-e, ha Kohlhaas Mihályként inadekvát eszközökhöz nyúlunk azért, hogy elégtételt vegyünk a rajtunk esett sérelmekért? Van-e más út, ha lábbal tiporják a jogainkat?
A kérdésfelvetés mellett nagyon szeretem azt a szokatlan nézőpontot is, amelyet Tasnádi választott az ismert történet újramondására, a Közellenségben ugyanis Kohlhaas Mihály két lovának szemszögéből ismerjük meg az eseményeket. Ez az ötlet egyszerre játékos, teátrális és nagyon lírai, rengeteg lehetőséget rejt magában. Az elbeszéléstechnikán túl azért is érdekes, mert két olyan szereplő verzióját ismerhetjük meg általa, akik egyáltalán nem képesek befolyásolni az eseményeket. Ebben pedig akár magunkra is ismerhetünk, hiszen a mi megkérdezésünk nélkül zajlanak a nagy történelmi események is, amelyeknek néha a nyertesei, de legtöbbször a vesztesei közé tartozunk.”
Guelmino Sándor második rendezése kapcsán elmondta: „Tavaly a Jurányi Házban rendeztem egy előadást Joe Orton Mr. Sloane szórakozik című darabjából. Ekkor került a kezembe a szerző műveit tartalmazó kötet – Orton mindössze három egészestés darabot tudott befejezni tragikus halála előtt –, ebben találtam rá az Amit a lakáj látott című bohózatára, amelynek az 1969-es premierjét már nem is élte meg. Orton igazi fenegyerek volt, műveiben mindvégig arra törekedett, hogy lerántsa a leplet a hatvanas évek Angliájának társadalmáról. A Mr. Sloane-ban mindez egy család és az azon belüli hatalmi játszmák bemutatásával történik, az Amit a lakáj látott-ban pedig a bohózat eszközeivel. Feydeau újratöltve: Orton darabjában szinte az összes ismert bohózati elem benne van, viszont minden a végletekig van víve, már-már a groteszkig.
Egy banális dolog indítja el a darabon végigvonuló hazugságáradatot, mígnem egy olyan fordulat történik, amelyből akár tragédia is kerekedhetne. Valahol azt írja a szerző, hogy a bohózatot magasabb rendű műfajnak tartja az egyszerű vígjátéknál, mert közelebbi rokonságban áll a tragédiával – ez a megközelítés engem is nagyon foglalkoztat. Ráadásul olyan börleszk-elemek is tarkítják a darabot, amilyeneket eddig egyetlen előadásunkban sem alkalmaztunk, és úgy gondolom, van még adósságunk a témában. Leginkább ez a teljesen szürreál-abszurd bohózatiság érdekel Orton művében, ilyet még nem próbáltam korábban.
Közös a két jövő évi rendezésemben, hogy mindkettő a társadalmi elit züllöttségét és képmutatását állította pellengérre. A Veszedelmes viszonyoknál ennek a francia forradalom volt az egyik (nyilván nem ok-okozati) következménye, aztán amikor megtörtént a restauráció, a könyvet betiltották. Az Amit a lakáj látott esetében pedig óriási dühöt váltott ki a nézőkből az ősbemutató, volt, aki a focidrukkerek vandalizmusával állította párhuzamba a közönség reakcióját. Ma már persze egyik darab sem fog ilyen indulatokat kiváltani, ez nem is cél – mindössze érdekességként jegyzem meg, mire lehet képes egy-egy előadás.”
Jászai Mari Színház