Az Átrium és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház közös produkciójában készül A trianoni csata című produkció. Az előadást, melyet Urbán András rendez, március 12-én mutatják be Budapesten. 

Tősgyökeres szabadkai vagy. Még videopodcastot is csináltatok arról, hogy milyen Szabadkán magyarnak lenni. Mi a három legmeghatározóbb dolog számodra, ami a szabadkai magyarokat jellemzi? 

Szabadka egy mocsaras területre épült, és ez tükröződik az emberekben. Hiszen ez a sár lehúz, bekebelez és nem mozdul. Sok szabadkai éli így az életet, hogy egy helyben toporzékol és panaszkodik. Hát igen: a panaszkodás szinte a vérünkben van. Meg nem utolsósorban az álmodozás. Álmodozni egy jobb életről, vagy csak magáról a sikerről, de mivel lehúz a sár, az álmok megvalósításához már kevesen jutnak el. De ha sikerül legyőzni a kishitűsèget, akkor a határ már a csillagos ég!

Mi volt az első gondolatod, amikor kiderült, hogy Budapesten, az Átriumban, Trianon-témában fogtok előadást csinálni?

Őszintén? A homlokomat ráncoltam. Féltem ettől a témától, és azt gondoltam magamról, hogy nekem Trianon semmit sem jelent. Ettől nagyobbat nem is tévedhettem volna, hiszen száz éve ez határozza meg az életünket. Természetesen nem úgy fekszünk és kelünk, hogy fáj Trianon, de valahol mindig ott lesz hátul a kisagyunkban. Ugyanakkor nagyon vártam a találkozást a pesti kollégákkal és a közös munkát.

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban gyakori, hogy nem színdarab alapján dolgoztok, hanem egy témát kezdtek el boncolgatni, és a próbák során születik meg a színdarab maga. A trianoni csata is így készül. Mit kíván a színésztől egy ilyen próbafolyamat?

Szeretem, amikor így próbálunk, hiszen arra kényszeríti a színészt, hogy szembesüljön önmagával és a téma valóságával. Ilyenkor minden mondat, szó vagy csönd számít. Valamint egészen más minőségében ismerjük meg magát az előadást, ami elképesztő nagy erőt ad.

Van olyan személyes történeted, ami nem került be a darabba, de meghatározónak érezted Trianonnal kapcsolatban? 

Rengeteg ilyen történetem van, pozitív és negatív. Talán számomra a legfájóbb az, hogy a szomszédommal, aki magyar, de szerb óvodába és iskolába járt, csak az utcán barátkozhattunk, hiszen a suliba érve már gáz volt, hogy a magyar szomszéddal beszélget vagy focizik.

Mit gondolsz, a készülő darabot máshogy fogják fogadni Szabadkán, mint Budapesten? 

Ebben egészen biztos vagyok. Másra érzékeny egy szabadkai néző, mint egy pesti, és ez gyönyörű a színházban.