Idén négy új taggal bővült a Katona József Színház csapata. Gloviczki Bernát, Jakab Balázs, Kanyó Kata és Pásztor Dániel Kazimir Annamarinak mesélt arról, milyen érzés csatlakozni a társulathoz. A beszélgetés a teátrum új évadkönyvéhez készült, amelyet itt, online is elérhetnek.

Kazimir Annamari: A támogatóinknak tartott évadzáró koncert előtt mindenki mondott egy kis felvezetést magáról. Annyira tetszett, hogy már akkor eldöntöttem, hogy én is úgy kezdem majd ezt a beszélgetést, hogy mik akartatok lenni, ha nagyok lesztek?

Kanyó Kata: Amikor anyukám először megkérdezte, hogy mi szeretnék lenni, azt válaszoltam, hogy Danone-os, mert volt egy ott dolgozó ismerősünk, akinél mindig volt Danonino és Danone-os kocsival járt, úgyhogy ez elég menőnek tűnt. Aztán azt terveztem, hogy menyasszony, vagy állatorvos, vagy balerina leszek. Amikor pedig felvételiztem az Ady Endre Gimnáziumba már mindenkinek azt mondtam, hogy szinkronszínész szeretnék lenni. Akkor még azt gondoltam, hogy abból simán meg lehet élni.

Abból nagyon. Legalább annyira, mint 30 évvel ezelőtt. Vagyis pontosan annyira. Mondjuk most épp szinkronizálásból érkeztél, úgyhogy ez legalább be is teljesült.

KK: Igen, ez tényleg. Később a gimiben szerelmes lettem, ő színész akart lenni, úgyhogy onnantól én is, mert ez már csak így működik.

Jakab Balázs: Gyerekkoromban anyukámnak az Operába és az Operett Színházba is volt bérlete és arra emlékszem, hogy egyszer az Operett kakasülőjéről néztük, ahogy Bereczki Zoltán és Dolhai Attila „ugrabugrál” a színpadon, ami után bejelentettem, hogy én is azt szeretném csinálni, amit a Bereczki. Onnantól kezdve ilyen szűrőn keresztül válogattam magamnak iskolákat, először tehát matektagozatra jártam gimnáziumba… Jókora kerülőnek tűnik, de az igazság az, hogy, ha nem oda – az Óbudai Árpád Gimnáziumba – megyek, akkor nem találkoztam volna azzal a dráma-szakkörrel, ami végül mégiscsak az eredeti terveim felé vitt. Más ifjúsági színházi műhelyekhez is csatlakoztunk és egy úgynevezett felvételiző csoportból kerültem be később az SZFE-re.

Pásztor Dániel: Legelőször huszár akartam lenni. Utána Pókember, Anakin Skywalker, majd Indiana Jones, úgyhogy a gimi végén töri- médiaszakos tanárnak, vagy hivatásos néptáncosnak készültem, aztán felvettek a színműre.

És amin keresztül végülis minden lehetsz, ami szerettél volna lenni.

PD: Igen, itt mindig többféle mini-univerzumban lehet próbálkozni, létezni.

Gloviczki Bernát: Amikor tőlem először megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni, amikor felnövök, azt mondtam, hogy traktor. Jó lett volna, de sajnos nem sikerült. Ezen kívül velem viszont az a helyzet, hogy amióta az eszemet tudom, színész akartam lenni. Az élet sok területén lusta embernek tartom magam, mert nincs motivációm, de az egyetlen, amit nem csak hajlandó voltam csinálni, hanem igazán szívesen is foglalkoztam vele, azok a versek, drámák, monológok drámai szövegek. Szabadidőmben is szerettem különböző irodalmi szövegeket, verseket olvasni. Szóval nálam elég hamar és könnyen kirajzolódott, hogy ezt szeretném csinálni.

Mi az, ami számotokra leginkább hívogató a színész hivatásban?

PD: Nekem tényleg az, hogy az élet nagyon sok szeletébe bele tudunk kóstolni. Csodálatos, hogy egy-egy szerepben meg lehet ismerni olyan dolgokat, amiket mások szakmaszerűen csinálnak, vagy, hogy kicsit beleláthatunk különféle életekbe. Meg hát van ez a nagy közösségi alkotás élmény. Felszabadító olyan emberek között lenni, akik együtt hoznak létre valamit, együtt akarják ugyanazt. Van ebben valami flow élmény. Mint egy jó focicsapatban. Bár személy szerint nem vagyok nagy focis.

KK: Szerintem is az egyik legizgalmasabb dolog, hogy olyanokat lehet csinálni, amiket egyébként nem csinálnánk az életben. Rengeteg mindent ki lehet próbálni úgy, hogy abban hihetünk, nincs valódi következménye az életünkre. Engem mindig is nagyon érdekeltek az emberek és az életük. Szeretem megfigyelni őket. A panelházak a legjobbak erre, mert ott az ablakokban kis képkockaként láthatsz jeleneteket. Sokszor játszottam azt magamban, hogy kitalálom, mi történhet odabent. Milyen illat lehet, veszekednek-e, vagy csak beszélgetnek, mit dolgoznak, mit esznek, hány évesek, kibe szerelmesek stb. Ha embereket, helyzeteket látok mindig tele vagyok ilyen kérdésekkel, megfigyelésekkel és a színházban az a jó, hogy ezeket előbb-utóbb valahogy mind be lehet csatornázni. Szóval engem leginkább a „figyelem” szerepekbe építése, ami ebben az egészben a legjobban érdekel.

JB: Nekem talán egy próbafolyamat szabályrendszere a legvonzóbb. Amikor közösen értjük, hogy mit csinálunk, mit akarunk és mit kell tenni ahhoz, hogy létrejöjjön az előadás. Ez ad egyfajta biztonságérzetet, amiben jó létezni, amiben fel lehet oldódni. Amikor beérek a színházba és megszólal az első hívó, elkezdek bemelegedni az aznapi feladatra. Beülnek a nézők, elkezdődik az előadás és akkor hirtelen minden, ami addig Balázsként voltam megszűnik, nem kell tovább az ő problémáival foglalkoznom, helyette fókuszálhatok a karakter problémáira. Ez egy olyan rendszer, amibe szívesen menekülök, amiért szeretek színházat csinálni.

GB: Azon felül, amit a többiek elmondtak, talán egy személyes indokkal tudnám kiegészíteni, miért is lehet jó színésznek lenni; én egy alapvetően introvertált alkat vagyok, ami azt eredményezi, hogy minden, ami velem történik – legyen az jó, vagy rossz – szinte csak befelé megy. Ez elég veszélyes, mert az ilyen típusnál előfordulhat, hogy a felgyülemlett, elfojtott érzelmek egyszercsak váratlanul – nyilván nem megfelelő időben és helyen – kirobbannak. Szerencsés, ha ilyenkor nem kell szétverni valamit, hanem van az embernek valami hobbija, tevékenysége, ahol mindezt levezetheti. Számomra a színház abszolút ez a terep. Szóval nálam úgy áll össze, hogy van egy belső érzelmi tornádó, amit aggyal be tudok csatornázni a szerepeimbe és ettől talán a nézők is igazinak érezhetik, azt, amit csinálok, hiszen végülis igazi indulatok mozognak.

Érdekes, amit mondasz, mert most gondoltam bele, hogy mekkora ellentmondás van – legalábbis első hallásra – az introvertált személyiség és az egészséges exhibicionizmust igénylő színjátszás között. Mert hát akármilyen befelé forduló is egy művész, mégiscsak kell valami jófajta extrovertáltság is ahhoz, hogy estéről-estére kiálljon több szár ember elé. Sok hasonló beállítottságú színész jutott most eszembe, akiket ismerek, akár a Katonából is, de valahogy még sosem foglalkoztam magamban ezzel a kettősséggel.

GB:  Igen, ellentmondásnak tűnik, de nem biztos, hogy ez a kettő üti egymást.

PD: Azért a szerepformálás az egy védett pozíció. Nagyon más, ha én, mint Pásztor Dani mondok ki valamit, vagy, ha a szerep. Ebben van egy távolság szerintem. Civilben premierbulikon például ritkán törünk össze a fejünkön üvegeket, mint Bernát a Cseresznyéskertben. Amellett, hogy maga a színpadi jelenlét persze gyakran megkövetel egyfajta kiszolgáltatottságot, kitárulkozást is.

KK: Igen, ez szerintem is egy biztonságos helyzet. A cél pedig nyilván sosem az, hogy engem nézzenek, vagy magamat mutogassam. Szóval szerintem nem igényel feltétlenül exhibicionizmust kiállni a közönség elé.

JB: Kicsit a korábbi válaszomat folytatva, szerintem, ha valaki fel tud oldódni egy közegben, vagy próbafolyamatban, amiben jól és pontosan ki van találva, hogy mit kell csinálnia, onnantól kezdve teljesen mindegy, hogy az életben milyen ember – introvertált, vagy extrovertált – a többiekkel együtt biztonsággal ugorhat be a folyómederbe.

Mi az első Katonás emléketek? Amikor ennek a folyómedernek még csak a partjáról néztétek a vizet?

GB:  Nekem a Faust I., sajnos akkor nem volt egyöntetűen pozitív élmény.

JB: Én meg pont a Faust II-őt láttam.

Jé, mindketten pont ezt láttátok és nem tetszett? Tudom, hogy megosztó volt, de én nagyon szerettem.

GB:  Az osztályommal néztem nyolcadikosként és egyszerűen kicsi voltam még hozzá. Színészileg maradtak arcok és hangok a fejemben, tartalmilag viszont semmire nem emlékszem csak arra, hogy butának éreztem magam és nagyon elfáradunk közben. Már akkor volt egy olyan sejtésem, hogy ehhez egyszerűen fel kell nőni. Nem csak életkorban.

JB: Én nem tudom azt mondani, hogy negatív élmény volt. Akkor még úgy néztem színházat, hogy ez az egész, ami a színpadon történik egy csoda és nem kell mindig mindent érteni, tudni, elemezni, bővel elég, ha valahogy hat rám. Tehát inkább impressziók begyűjtése volt számomra, mintsem szellemi aktus. És ennél az előadásnál ez szerintem éppenséggel nem volt nagy hátrány. Ma már – belülről is ismerve a terepet – nyilván sokkal tudatosabban működöm, amikor közönségként beülök valahová.

PD: Én először a Sirályt láttam itt. Az akkori barátnőmmel kaptuk valakitől a jegyeket, aki nem tudott eljönni. Maga az előadás akkor hidegen hagyott. De arra emlékszem, hogy előadás előtt a színház bejáratával szemben ülünk a padkán, cigizünk, és arról beszélgetünk, hogy ki mennyire szereti, ha korhű jelmez van a színészeken. Akkor még azt mondtam, hogy én valamikor szeretem és szerintem nem baj, ha időnként a színház muzeális. Ma ezt árnyaltabban fogalmaznám meg.

KK: Én Debrecenben születtem, de elég hamar elkezdtünk a legjobb barátnőmmel Budapestre vonatozni és ilyenkor szinte minden este színházba mentünk. Vagy IKEA-ban, mert Debrecenben nem volt. Egyszer anyukámtól kaptunk random jegyeket a Katonába. Szerintem azt se tudta, hogy mire vette. Nem vagyok benne egészen biztos, de azt hiszem, hogy A nyaralást néztük meg. A darabból igazából kevés dologra emlékszem, de arra biztosan, hogy akkor jöttem rá, hogy egy színháznak építészetileg nem muszáj „csilivilinek”, cicomázottnak, túldíszítettnek lennie. Én ugye addig a debreceni Csokonaihoz voltam szokva. Amikor A nyaralás közben elkalandozott a figyelmem, azt nézegettem, hogy hú, milyen jó, hogy itt látszanak a lámpák a nézőtér felett, vagy, hogy nem titkolják a falak repedéseit. Szóval mondhatjuk, hogy nekem először a plafon és a lámpák tetszettek meg a Katonában.

Ugorjunk oda időben, amikor először megfogalmazódott bennetek, hogy jó lenne a Katona társulatához tartozni. Vagy nem mer az ember ilyesmin gondolkodni?

JB: Én akarva akaratlanul gondolkodtam ezen. Pedig nem szeretek álmokat kergetni. Ennek ellenére, igazán komolyan meg sem fordult a fejemben, hogy ide kerülhetek, egészen addig, amíg valakitől nem hallottam, hogy állítólag azért hívott minket Zsámbéki az osztályból kisebb szerepekre, mert Máté Gábor kíváncsi ránk. Addig tényleg nem láttam összefüggést a gyakorlat eltöltése és a jövő között. Főleg, hogy a sok hónapos zoomos próbafolyamat alatt ismerkedtem meg a társulattal. Szerintem a nevemet sem jegyezték meg. Hogy ezt tudtam, leginkább görcsöt okozott, mert folyamatosan az kattogott bennem, hogy nyilván el fogom szúrni. És végül csak az igazgatói beszélgetésen nyugodtam meg, addig tartott a kételkedés.

PD: Bennem először akkor fogalmazódott meg, hogy lehet, kíváncsiak rám a Katonában, amikor egyeztetési folyamatok közben kiderült, hogy nem mehetek el bizonyos produkciókba dolgozni, mert itt vagyok gyakorlaton. De korábban a Moszkva-Peking próbafolyamat alatt, majd a későbbi produkciók próbái alatt is, nagyon megszerettem mindenkit. Először kicsit tartottam tőlük, voltak prekoncepcióim is, de abszolút pozitívan csalódtam. Befogadtak minket, és egy nagyon jófej, izgalmas közösséggel ismerkedhettünk meg. Örülök, hogy ide kerülhettem.

GB:  Próbálom előre cenzúrázni magam, hogy, ne tűnjön ellenszenvesnek, vagy pökhendinek, amit erre a kérdésre válaszolni szeretnék. Szóval, hogy foglalkoztatott-e a Katonába kerülés gondolata. Az élet számos területén, így magammal kapcsolatban is sok mindenben nagyon bizonytalan vagyok, de abban valahogy mindig is biztos voltam, hogy én előbb-utóbb szakmailag jó helyen fogok kikötni. Talán azért, mert bíztam abban, hogy, ha mindent, ami bennem van, beleteszek – márpedig ebben maximalista vagyok –, akkor az utam nem vezethet rossz felé. Szerencsére sok erre utaló pozitív visszajelzést is kaptam az évek során, ami persze jól esett és megerősített. Ugyanakkor néha kicsit visszás volt a körülöttem levő emberek pozitív reakciója, mert nagyjából senkit nem lepett meg, hogy ide kerültem gyakorlatra, aztán pedig az sem nagyon, hogy szerződést ajánlottak. Emiatt az ezzel kapcsolatos örömöt sem tudom igazán euforikusan megélni, mert valahogy így volt természetes. Nem panaszként mondom, ezek a valós érzéseim. De röviden válaszolva: igen, szerettem volna a Katonába kerülni és nagyon örülök, hogy így lett.

KK: Nálam ugyanaz a helyzet, mint Bernátnál, csak egészen másképp, szóval egyáltalán nem ugyanaz. Én azért nem aggódtam szerződtetésen, vagy, hogy hová fogok kerülni az egyetem után, mert ezen kívül gyakorlatilag a nap minden percében mindenen tudok aggódni. Hogy becsuktam-e az ajtót, becsuktam-e az ablakot, lekapcsoltam-e a villanyt, el fog-e ütni egy autó. Ezeknél komolyabb dilemmákat okozott még az SZFE körüli botrány; a maradjunk-e, vagy menjünk kérdés, közben a Covid, a hol lakjak, a miből éljek, a kapok-e feladatokat, satöbbi, satöbbi. Úgyhogy időm sem volt azon szorongani, hogy hol fogok kikötni végül, vagy, hogy érdeklődik-e irántam a Katona. Arra emlékszem, hogy a Moszkva-Peking Transzszimfónia kapcsán Novák Eszter felhívott pár fiút az osztályunkból és hallottam, hogy még egy lányra szüksége van. Akkor sem számítottam rá, hogy pont én leszek az. Meg is lepett, amikor felhívott. Örültem, mivel így egy darabig nem kellett azon rágódnom, hogy lesz-e munkám, viszont újra aggódhattam amiatt, hogy bezártam-e az ajtót. Szóval, folyamatosan annyi minden történt bennem, körülöttem, hogy nálam sem volt robbanásszerű katarzis a Katonába kerülés, inkább egy hullámzó időszak szerencsés fordulataként élem meg. Az aggódásról pedig még annyit, hogy miután Máté Gábor egyesével behívott minket és kijöttem az irodájából, sokáig azon gondolkodtam, hogy vajon akkor most szerződtetett? Tényleg kimondta, vagy nem is mondta, csak félreértettem valamit?

Mindegy, mert már bejelentettük, hogy ősztől tag leszel.

KK: Igen, ez kicsit megnyugtat, mert egy darabig tényleg féltem tőle, hogy egyszercsak valaki, mondjuk egy próbán, vagy az évadzárón megkérdezi, hogy „figyelj, te miért vagy itt”?

Jó, akkor Kata ügyében nem lehetünk biztosak, de fiúk, ti hogy tudtátok meg a szerződtetést?

PD: Épp a Merre jársz? című egyetemi előadásunkat játszottuk, szünetben láttam a telefonomon, hogy jött egy sms. Akkor nem szóltam senkinek. Előadás után viszont elkezdtük kérdezni egymástól, akik itt voltunk gyakorlaton, hogy ki kapott üzenetet, és örömmel konstatáltuk, hogy mind a négyen.

Tapasztalatom szerint egy színműs osztály életében lelkileg nehéz pillanat, amikor elkezdődik a „kiválasztódás.”

GB:  A bennünket ért sok megpróbáltatás, nehézség miatt az osztályunk annyira összetartóvá vált, hogy ez nálunk semmilyen problémát nem okozott. Szerintem mi igazán szívből jövően tudunk örülni a másik sikerének és próbálunk vigyázni a kötődésre, ami kialakult közöttünk.

Ezzel át is kötöttél egy amúgy is tervezett, SZFE-re vonatkozó kérdésemre. Másodévesek voltatok, amikor némi Covid-felvezetés után lehullott rátok az atombomba. Így, még mindig közelről, de mégis visszatekintve, hogy érzitek, nagyjából milyen arányban törtetek el benne, vagy profitáltatok bármit is a történtekből?

JB: Én nagyjából úgy éltem meg, mint egy gyerek, akinek a feje fölött kitört a polgárháború. Érzékeltem, hogy mi történik, elszenvedője voltam, nem aktív formálója. Nekünk úgy alakult, hogy a nagy pillanatokban vagy éppen bemutatónk volt este, vagy olvasópróbánk. Szóval a folyamatos munka megmentett minket attól, hogy teljesen megzakkanjunk – visszagondolva egyébként, én megzakkantam. Az osztály egésze talán nem. Másfelől pedig – eltekintve a végkimeneteltől – volt az egészben valami felemelő is.

PD: Nyilván nem jó, ami, és főleg, ahogyan történt, de nagyon sokat lehetett tanulni belőle. Rengeteg viselkedési formát, védekezési mechanizmust meg lehetett figyelni ebben a kiélezett helyzetben. Olyan dolgokat láthattunk közvetlen közelről, amiket eddig csak a történelemkönyvekben olvastunk. Ezek szakmailag és emberileg is olyan tapasztalatok, amikről így utólag azt gondolom, hogy nem cserélném el. Magamról is sokat megtudtam és tanultam közben. Szóval amellett, hogy a mai napig mélyen felkavar, utólag jobb szeretem a tanulságok felől megközelíteni ezt a kérdést.

Osztályon belül egyébként okozott konfliktust ez a menni, vagy maradni kérdés?

GB:  Mi már a történtek előtt is nagyon megbeszélős osztály voltunk, ez ebben a helyzetben is működött. Közösen döntöttük el, hogy mi, tizenöten együtt szeretnénk maradni és az SZFE-n csináljuk végig ezt a négy évet. Ebben persze komoly egzisztenciális megfontolások is szerepet játszottak, úgy, mint például a diákhitel. Ezeket nem lehetett figyelmen kívül hagyni, a döntés végül közös volt. Egyébként, ahogy Balázs is mondta, a munka sok mindenen átbillentett minket. Kellett is egy határt szabni, mert láttuk, hogyan reccsentek meg körülöttünk emberek. Mi nem akartunk teljesen tönkremenni ebben és szerencsére nagyjából sikerült.

KK: Hasonlóan Danihoz, ha nem is tudatosan, de én is figyeltem a körülöttem lévők és a magam viselkedését, amiből tényleg volt mit elraktározni. Nagyon sokan és nagyon hirtelen kerültünk ugyanabba a mély gödörbe, ahonnan mindenki másképp próbált kimászni. Ami akkor és ott velünk, az egész egyetemi közösséggel történt, az egy életre szóló, semmihez nem hasonlítható kapocs. Nemrég visszaolvastam az egyetemfoglalás előtti naplófeljegyzéseimet. Ha összevetem a mostaniakkal, olyan, mintha egy kisiskolás írta volna őket. Villámcsapásra kellett felnőnünk, sorsfordító döntéseket hoznunk és összekapaszkodnunk. Tény, hogy rengeteg fájdalmat, sérülést és traumát okozott, de erősebbek lettünk tőle. Szerintem valójában még mindig annyira közel vagyunk ehhez az időszakhoz, hogy az életünkre gyakorolt hatásait csak később lehet majd igazán pontosan látni, vagy megfogalmazni. Ahogy mondani szokás: feldolgozás alatt.

PD: Felváltva roppantunk össze, én is roppantam, de végül mindig megtartottuk egymást. Ezeket a helyzeteket nem lehet elfelejteni.

GB:  Amit mondani fogok, önmagában pozitív élmény lenne, mégis inkább nehezítő tényezővé vált, hogy abban a másfél nyugodt évben, ami megadatott, mi annyira körül voltuk bástyázva, olyan pontosan ki volt találva minden körülöttünk; a tanterv, a munkafolyamat, a napirend, hogy a szakmai, színházi kérdéseken kívül tényleg semmi mással nem kellett foglalkoznunk. Ehhez képest még nagyobb pofára esés volt, amikor váratlanul a semmi közepén találtuk magunkat, osztályfőnökök nélkül.

PD: Igen, bár voltak azért mellettünk sokan, vagy legalábbis próbáltak mellettünk lenni, segíteni. A sokkoló az volt, hogy gyakran ők, a mestereink, tanáraink sem tudták, mit kellene tenni, vagy mi lenne igazán a helyes döntés. Mindenkinek kemény időszak volt, csak mindenkinek másképp, más okból.

Szerintem lapozzunk is. Valami vidámabb témára. Hogy tervezitek a nyaratokat még az évadkezdés előtt. Tudtok egyáltalán pihenni. Praktikusan és alkatilag is kérdezem.

JB: Próbálom feldolgozni az eddig taglalt, korábbi létformát és igyekszem felkészíteni magam az új közösségre. Nem tudatosan alakítottam így. Nincsenek most egyéb munkáim és mivel szükségét is érzem, hogy összeszedjem a gondolataimat, nem akartam belehajszolni magam valami feladatba, csak azért, hogy csináljak valamit. Magammal is van épp elég teendőm.

KK: Én alkatilag is nehezen tudok lenyugodni, de épp nem is lenne rá lehetőségem, mert több forgatásom is van nyáron. Amúgy amikor dolgozom, mindig nagyon várom, hogy pihenhessek, ha viszont épp nincs munkám, akkor arra vágyom, hogy dolgozzak. Most négy egybefüggő szabadnapról álmodom. Kettőt már sikerült is kitakarítanom. Szerintem én sokkal inkább belebolondulnék, ha szabadnapból lenne több és munkából kevesebb.

PD: Én is takarítani fogok nyáron. Mármint a fejemben. Így is terveztem a nyarat, hogy majd kicsit leengedek és pihenek, miközben egyébként teljesen alkalmatlan vagyok rá. De ezt is meg kell tanulni. Talán a nagyobb utazások tudnak csak igazán kikapcsolni, de mivel azért itthon is mindig van valami, egy El Caminon most nem rohannék végig.

Ezt szimbolikusan mondod, vagy tényleg voltál már az El Caminon?

PD: Ott még nem, de komolyan gondolkodom rajta. Volt egyszer egy nagy olasz hátizsákos túrám. Stoppoltam és jöttem-mentem egyedül Észak-Olaszországban Szerb Antal Utas és Holdvilágjának helyszíneit bejárva. Közben újraolvastam a regényt. Imádtam és azóta is nagyon vágyom valami hasonlóra. De végül úgy döntöttem, hogy ezen a nyáron nem megyek messzire. Inkább itthon csinálom majd, amihez kedvem van. Néhány hétig szabad elektronként szeretnék létezni. Most például épp egy barátomtól jöttem, akinek a balatoni házában töltöttük néhány napot, de onnan még egy másik ismerősömhöz is átmentem egy estére, mert kiderült, hogy ő is épp a közelben nyaral. Valahogy így gondoltam. Hogy barátok nyaralóiban töltöm a júliust vagy egészen máshol, ami szembejön.

GB:  Nekem lesznek munkáim, de direkt úgy terveztem, hogy legyenek időszakok, amikor tudok pihenni. Ami nálam az alvást jelenti. Abban nagyon jó vagyok és szeretem is csinálni.

Milyen Katonás munkák várnak rátok az új évadban?

JB: A szerződtetési tárgyaláson mondtam Gáboréknak, hogy nagyon örülök, hogy osztálytársakkal kerültem ide, mert ez ad egyfajta biztonságérzetet mindannyiunknak, de kíváncsian várom azért azt a pillanatot, amikor külön is dolgozunk majd. Hogy újradefiniálhassam magam egy olyan közegben is, ami nem egymáshoz képest jelent valamit. Úgyhogy jövőre három produkcióban leszünk teljesen együtt. Székely Krisztánál az Embtragban, Jakab rendezésében, az Extázisban, majd tavasszal Antal Bálinttal az Aranysárkányban. Egyáltalán nem baj, csak nevettem magamban, amikor kiderült. Jó, hogy ilyen sok munkánk lesz az évadban.

PD: Én ezeken kívül Ascherrel próbálom majd Horváth Péter Jóccakát című darabját a Kamrában. Úgyhogy mivel pihenni terveztem, most kértem el Tarnóczi Jakabtól a példányt, hogy elolvashassam. Nem bírtam ki, kíváncsi vagyok rá.

KK: Én pedig Dömötör Andrissal fogok dolgozni a Mefisztólandban. Várom.

Tavaly is készítettem interjút az új tagjainkkal, Béres Bencével és Mentes Julcsival. Mivel a záró kérdésnek nagy sikere volt, most is ezzel fejezném be; szeretném, h elmondanátok, hogy mi a luxusotok?

JB: Amikor van időm. Nekem most az jutott eszembe, hogy, amikor az időmet magam oszthatom be, az luxus. Vagy, ha nemet mondhatok valamire.

PD: Én nagyon szeretek sokáig – akár órákig – ülni egy kád forró vízben és zenét, vagy podcastet hallgatni. Meg időnként járok fürdőbe.

GB:  Nekem elsőre az édességek jutottak eszembe. Vagy az, hogy bemegyek egy boltba és nem csak a szükséges dolgokat veszem meg, hanem azt, amihez épp kedvem támad, amit megkívánok. Most mondjuk egy hideg mangós smoothie-ra vágyom. Amúgy meg imádok takarítani. Az elmúlt napokban számomra az volt a luxus, hogy jó sokáig aludtam, utána meg estig takarítottam.

KK: Nem is tudom. Nagyon spúr vagyok. Valamiért sajnálom magamtól ezeket a hirtelen felindulásból elkövetett, „hedonista” dolgokat. De néha egy lábfürdőt megengedek magamnak. Várj, gondolkodnom kell. Jaj, persze, a masszázs! Azt nagyon szeretem. Pont pár napja voltam. Azért az borzasztóan szomorú befejezés lett volna, hogy Kanyó Katának mindössze egy lábfürdő jut eszébe a luxusról.

Szerző: Kazimir Annamária

A beszélgetés a teátrum új évadkönyvéhez készült, amelyet itt, online is elérhetnek.