Egy kis vajdasági faluban, Martonoson töltötte gyerekkorát. Hetedik osztályban ismerkedett meg Varró Dániel verseivel – neki és egy csodás magyar tanárnőnek köszönhetően fordult érdeklődése a vers és a színház felé.

A gimnáziumot Zentán végezte, ahol a Zentai Magyar Kamaraszínház diákszínpadának tagja lett. Sok minden érdekelte, például a képzőművészet, mégis úgy érezte, a színészet az, amiben leginkább önmaga lehet. Így a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre jelentkezett, ahova felvételt nyert. Jelentős váltás volt ez, de az első időszak nehézségein túljutva ma már otthonosan mozog a városban, barátokra talált és egy olyan színházra, ahol szívesen maradna társulati tagként is. Gyakorlati idejét ugyanis a Vígszínházban tölti, ahol jelenleg kilenc előadásban játszik, ő alakítja Sünit a Padlásban, Kitty Scserbackaját az Anna Kareninában, Tehilát a Mikvében, Lujzát a Liliomban.

Rendhagyó módon, az idei végzős portrékat olyan helyszíneken készítettük, amik valamiért meghatározóak voltak a hamarosan diplomázó színész hallgatók életében az elmúlt öt évben. (Az interjú még a veszélyhelyzet kihirdetése előtt készült, de a fotókat sajnos már nem tudtuk elkészíteni a választott helyszínen.)

Hol vagyunk? 

A kollégiumban, a negyedik emeleti konyhában. Bár az utóbbi időben nem jártam itt, de az első három évben, amikor esténként visszaértünk a mesterségórákról vagy próbákról, mindig ez volt a gyűjtőpont. Nem igen büféztünk, inkább itt főztünk. Nagyon sok kis konyha bulit tartottunk.

Főzöl? 

Igen, de hála istennek nem én vagyok az egyetlen az osztályból. Reider Peti, Márkus Luca és én alkotjuk a „szent háromságot”. Szívesen főzök, szeretem az ehhez kapcsolódó együttléteket és hát persze jó látni, ahogy jóízűen eszik, amit készítettél. Mondjuk a kollégisták ebből a szempontból (is) jó alanyok – szinte mindegy, mit csinálsz, tuti siker lesz. (nevet)

Otthonról hozod a főzés tudományát?  

Igen. Van egy tizenegy évvel idősebb nővérem. Azon a nyáron kezdtem főzni, amikor az ő esküvőjére készültünk, mert a szüleim nagyon sokat dolgoztak és ezért be kellett segíteni. Egyébként ez közös pont az anyukámmal – mindketten szeretünk főzni.

Enni is szeretsz?

Jaj, nagyon!

Ha már itt tartunk, volt egy kakasos sztorija is az osztálynak. Mi volt ez pontosan?

Másodévesek voltunk és Turgenyev Egy hónap falun című darabjából csináltunk részleteket. A fiúk azt találták ki, hogy ha már úgyis egy falusi környezet a helyszín, jó lenne, ha az egyik jelenetben lenne egy kakas. Kocsiba ültek és a külvárosban megvették. Nagyjából az ötlet feldobáskor már rájöttünk, hogy miután kutyát is csak engedéllyel lehet behozni az egyetemre, a kakasnak nem lesz túl sok esélye. Ráadásul a tanáraink rögtön azt mondták, hogy nem kell ide ez az állat! Elkezdtünk tanakodni, mi legyen vele. 

Hol tartottátok?    

A negyedik emeleten, az erkélyen. Volt egy kis ketrece. Azt hiszem Hamletnek hívták. Egy-két hét után éreztük, hogy tarthatatlan a helyzet és neki se jó így. Megbeszéltük, hogy egy jó kis paprikást főzünk belőle. Mind a tizenketten összegyűltünk a negyedik emeleti konyhában és együtt készítettük el. Azóta ez a sztori már legenda az egyetemen.

Pesti lányként én sose tudnék levágni egy kakast, de gondolom, te otthon vagy az ilyenekben.  

Én ebben nőttem fel. A szüleim a mai napig tartanak állatot, ez számunkra az élet természetes része. Nálunk az otthoni állattartás felelős és tudatos dolog: tudom, mit eszek, honnan van, mivel etették az állatot. Ez szerintem nagyon lényeges dolog. Furcsa is volt, hogy amikor feljöttem Budapestre, azt éreztem, a húsnak valahogy nincs íze, vagy egyáltalán nem olyan, mint amit én ismerek. Emiatt sokáig nem is nagyon ettem húst – nem esett jól. 

Hol van ez az otthon?

Martonosi vagyok. Ez egy határ menti kis falu Vajdaságban. Van egy magyar nyelvű általános iskola és egy kis művelődési ház. Minden elérhető közelségben van: ott van Szabadka, Magyarkanizsa – odajártam zeneiskolába. A gimnáziumot viszont már Zentán végeztem, akkor lettem koleszos.

A művészet iránti érdeklődésednek van bármiféle gyökere vagy egy kis „vadhajtás” vagy a családban?

Édesapám géplakatos, édesanyám egy helyi paprikafeldolgozó üzemben dolgozik. A szüleimnek fontos volt, hogy minden olyasmit kipróbálhassak, ami érdekelt – ezek mindig a művészethez kapcsolódó dolgok voltak, így aztán zeneiskolába jártam, táncoltam, énekeltem, kézműves foglalkozásokon vettem részt. 

Bátor voltál már kiskorodban is? Mertél szerepelni? 

Nem igen illettem a többiek közé a zeneiskolás, rajzolós énemmel. Máshogy gondolkodtam dolgokról és ezzel nevetség tárgya lettem az általános iskolában – legalábbis én így éltem meg. Ebből kilépni felszabadító volt, akár táborba, néptáncra, zeneórára menni – egy teljesen más közegbe kerültem. Ott, ahol nem ismertek, tiszta lappal lehetett kezdeni. Ezekben a dolgokban mindig sikerélményem volt. És mivel az egész Vajdaság nagyon pici, könnyen meg lehet találni azokat az embereket, akik hasonlóan gondolkodnak, mint te, és akikkel jól lehet együtt dolgozni és így barátságokat kötni. 

Miért a budapesti egyetemre jelentkeztél? Miért nem Újvidékre? 

Amikor érettségiztem számomra teljesen természetes volt az, hogy Újvidéken felvételizek, de szinte az összes barátom jelentkezett Budapestre is… Nagyon nem akartam Pestre menni, későn is kezdtem a felkészülést, de az anyukám és a nővérem azt mondta, tessék elmenni, maximum nem sikerül, de mindenképp jó tapasztalat lesz. Kovács Vecei Fanni barátnőm – aki most a kaposvári egyetemre jár – azzal bíztatott, hogy ne féljek, úgy se ismer senki, bátran menjek, még ha hülyét is csinálok magamból, ezekkel az emberekkel sosem fogok többé találkozni. Ez megnyugtatott. Ezzel a lendülettel jöttem.

Korábban jártál Magyarországon vagy Budapesten?

Évente kétszer átjöttem kiállítást nézni a középiskolás osztályommal. A baráti társaságommal minden évben néhány napot a POSZT-on töltöttünk meg az Ördögkatlanon.  

A Színműről nem is tudtál semmit?

Nem. (nevet)

A barátok közül bejutott valaki?

Abban az évben, amikor én jelentkeztem, Molnár G. Nórát vették fel fizikai szakra. Előzőleg Kovács Tamás volt, aki közülünk került be. 

Volt akcentusod? 

(nevet) Igen, meg egy csomó olyan szót használtam, amit itt egyáltalán nem vagy máshogy mondanak – például: batri, gripa, kucis, hullahopp, ami nem a karika, hanem a harisnya nálunk. Harmadrostán találkoztunk Kiss Éva beszédtanárnővel, ő is mondta, hogy van mit melózni. 

Milyen élmény volt a felvételi? 

Az első rosta volt a leginkább meghatározó. Nagyon izgultam, viszont az első pár perc után azt éreztem, hogy figyelnek rám.  Ez megnyugtatott és azt gondoltam, bármi is lesz a vége, nagyon jó, hogy eljöttem és tényleg megérte. 

Hogyan válogattál szövegeket? 

Rövid anyagokat választottam, mert későn kezdtem el készülni. (nevet) Nem volt tökéletes listám – Hegedűs D. Géza tanár úr szeme el is kerekedett, amikor megnézte a lapomat, hogy nincs rajta semmi értelmes -, viszont mindegyikhez volt valami kapcsolódási pontom, mindegyiket nagyon szerettem. 

Szerintem fontos, hogy olyan anyagot válasszon mindenki, amihez valamilyen módon köze van. 

A házunk teraszán ülve elképzeltem, mit hogyan fogok csinálni, és szerencsére úgy is történt. Büszke vagyok rá, hogy segítség nélkül dolgoztam, hogy meg tudtam valósítani, amit szerettem volna.

Milyen volt a váltás: Vajdaságból Magyarországra, Martonosról Budapestre? Hogy tudtál beilleszkedni? 

Azt hittem könnyebb lesz, de nem volt egyszerű, mert egy olyan közegből jöttem el, ahol pontosan tudtam, ki vagyok.  Kicsit azt éreztem, hogy azt gondolják rólam: én vagyok a dúvad vajdasági, aki az első pillanatban csattan. És persze ez tök természetes, de mégis, nem akartam, hogy csak ez a kép legyen rólam. 

Egyébként alapvetően indulatos vagy?

Igen, van egy vérmérsékletem. (nevet)

Hogy sikerült megszoknod a várost? Egyáltalán volt időd megismerni Budapestet az első években? 

Szinte mindig dolgoztunk, szóval az egyetem és a kollégium között ingáztam. De az osztálytársak sokat segítettek. Közösen jártunk koncertekre, színházba, sétálni a városban.  Nagyjából ezzel a tizenegy emberrel ismertem meg a környező városrészt. Később, amikor már külsős munkáink lettek, telefonnal a kezemben próbáltam meg eljutni A-ból B-be. Mostanra nagyjából megvan a város…

A tanáraitok közül ki miért fontos?

Forgács tanár úrral nagyon bensőséges kapcsolata volt az egész osztálynak, olyan volt mint egy cinkos. Marton tanár úrtól kaptuk meg az alapokat és az is lényeges volt, hogy az első pillanattól kezdve sokat várt tőlünk. Hegedűs D. Géza tanár úrral sok előadásban játszunk együtt. A teherbírása, az alázata, a fegyelme példa előttünk. De minden vizsga és előadás fontos volt, sokat tanultunk Zsótértól az Élet álom alatt és Kovács D. Danitól a Marat/Sade próbái során, ami azért is meghatározó élmény, mert sok idő után akkor dolgoztunk újra együtt az osztállyal. Az osztályfőnökeink egyébként kezdettől fogva arra neveltek minket, hogy mindenki tisztában legyen azzal, milyen karakter és mik azok a szerepek, amiket majd eljátszhat.

Te milyen szerepeket osztanál magadra? És milyeneket osztanak rád mások? 

Jelenleg én vagyok a kicsit vicces, kedves kislány. Nem kaptam még nagy drámai hősnőket és dominákat – nyilván nem egy 160 centis, szőke, kékszemű babaarcú lányra fogják ezeket osztani. Szerintem fiatalabbnak is tűnök a koromnál. Szeretem azokat a szerepeket, amiket most rám osztanak, de egyszer majd jó lenne eljátszani például Grusét, a Kaukázusi krétakörből…

A szüleid mit szóltak, amikor először láttak színpadon? 

Sírtak. Még számomra is furcsa hozzám közel álló embereket nézni színpadon, ez nyilván hatványozottabban jelenik meg a gyerek-szülő kapcsolatban. De persze még fogalmam sincs, milyen lehet látni a gyerekedet, amint épp énekel vagy szöveget mond, sír vagy nevet, vagy épp megölik. 

Harmadév végén a Vígszínházba hívtak gyakorlatra, azóta is ott játszol.  Hogy érzed magad? 

Kicsit tartottam tőle, de rengeteg pozitív élmény ért. Szinte csak olyan előadásokban dolgozom, amikben az előző Marton osztályosok közül is többen benne vannak. Ez egy nagyon fontos kapcsolódási pont. Az első munkám a Kinek az ég alatt már senkije sincsen volt. Ráadásul ifj. Vidnyánszky Attilával az egyetemen is dolgoztunk már az Ahogy tetszikben. Szóval nem volt minden idegen. Viszont amikor átkerültünk a nagyszínpadra! Na, akkor azért eléggé megrémültem. Hozzászokni ahhoz, hogy nem csak szemmagasságban, hanem fent az emeleten, sőt még feljebb, az erkélyen is ülnek emberek, nem könnyű. Teljesen másként kell játszani és létezni, mint egy kisebb színpadon. Igyekszem tanulni a tapasztalt kollégáktól. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy rágörcsöljek helyzetekre, de erősen küzdök ez ellen. 

Mennyire osztotta meg az osztályt, hogy bizonyos emberek elmentek a Vígszínházba, mások meg nem? 

Konfliktust és sértettséget nem éreztem. Mindkét helyzet végtelenül bonyolult. Nagyon nehéz érvényesülni és működni egy akkora intézményben, mint a Víg, de épp annyira – ha nem még inkább – nem egyszerű szabadúszni és saját magadnak felkutatni és megtalálni a lehetőségeket. Ezért is becsülöm azokat az osztálytársaimat, akik ezt az utat járják. Annak ellenére, hogy jóval kevesebbet találkozunk, ugyanúgy tudunk beszélgetni és ilyenkor az is kiderül, hogy pici eltérésekkel, de mindenhol ugyanaz történik. 

Melyik előadásaidat szereted leginkább?

Az Anna Kareninát, amiben Kittyt játszom, a Mikvét, a Nem vagyok Miriam!-ot, itt Igó Éva és Zoltán Áron partnere lehetek a Házi Színpadon és persze a Padlást. 

A Padlás egy kultikus darab, több mint harminc éve van műsoron, túl az ezredik előadáson. Mennyire nyomasztó beszállni egy ilyen produkcióba és mit tehetsz te hozzá? 

Nagyon féltem a beugrástól, mert okés, hogy megtanulom az alagsori büfében a koreográfiákat és a szövegeket, de egyszer csak felküldenek a nagyszínpadra. Az első előadásokon az van, hogy éljem túl, ne botoljon fel bennem harminc ember, elmondjam a végszavakat, stb. Kap az ember egy kész vázat, de aztán szép lassan hozzá lehet és kell pakolni azt, ami én vagyok: hogy tudom magamat megfogalmazni a szerepben, hogy tudom az elődeim mai napig jól bevált és működő poénjait használni, miközben a sajátjaimat is beépítem. Nagyon izgalmas feladat.

Szeretnél maradni a Vígben? 

Igen. Szeretem a kollégákat. Jutalom, hogy egy intézményen belül a szobaszínháztól a kamaraszínházon át az 1200 fős nagyszínpadig lehet tanulni a színházi létezést. 

Mivel töltöd a szabadidődet? 

Festegetek, rajzolgatok, sokat olvasok. Egy-egy képem a konyhámban ki is akasztódik néha. De most leginkább a szakdolgozatomat írom.

Egyébként mi a szakdolgozatod témája? 

Tolnai Ottó Bayer aszpirin című monodrámájával foglalkozom. Amikor honvágyam van, vagy azon gondolkodom, jól döntöttem-e amikor eljöttem otthonról, valahogy automatikusan ezekhez a szövegekhez nyúlok. 

Mert a honvágy még ma is élő dolog benned?

Igen. Mindig fantasztikus emberekkel kerültem kapcsolatba, akik a művészet különböző területein elképesztő lelkesedéssel, energiákkal és odafigyeléssel dolgoztak gyerekekkel és kiskamaszokkal. Nekik köszönhetem, hogy most ott tartok, ahol. És szeretném majd valahogy én is visszaadni azt, amit tőlük kaptam. 

Látod magad előtt, hogy néhány év múlva visszamész és csinálsz ott valamit? Egy nyári tábort, egy előadást?

Igen. Tavaly nyáron például egy pár napos színész tábort tartottunk Magyarkanizsán. Ez volt az első ilyen élményem. Van hová fejlődni. Igyekszem…(nevet)

Hol szeretnél tartani öt év múlva? 

Nagyon szeretnék családot, gyerekeket, megtalálni a helyem a világban és a pályán és azon belül jól működni. 

Az interjút SPILÁK KLÁRA készítette.