Legutóbbi szegedi szereplése során forradalmárként láthattuk, Zinaida Mihajlovna Meisnert alakította, legutóbb a Parasztopera Tündérkéje volt soron. Elor Emina a pályakezdésről, elismerésekről, rendezői határozottságról is mesélt.

Az Újvidéki Színház tagja vagy az egyetem vége óta. Rengetegszer díjazott a közönség és a szakma is az évek során. A POSZT-on Kokan Mladenovic Opera ultima című darabjával elvitted a legjobb női szereplő díját.

Kevés színházunk van, kevés a hely az újaknak. Ez égető probléma, amivel többet kellene foglalkozni otthon. Ezer akadálya van a munkahelyszerzésnek, ha valaki mostanában fejezi be az Akadémiát, kezdve a létszámstoppal. Nem lehet új embert felvenni. Mi épp elegen vagyunk a bemutatókhoz. Persze valaki nem is kap két kézzel a munka után, néha válogatósnak érzem a mostani generációt. Ha megjelenik egy lehetőség, gyakran nem csapnak le rá, mert nem az ő szájízüknek való. Pedig nincs sok választási lehetőség. 2004-ben három színész Budapestre szerződött az Újvidéki Színháztól, így vettek fel engem az egyik megüresedett helyre. Szerencsém volt, azóta is ott vagyok, szeretem. Sokszor kérdezik, nem akarok-e tovább menni, de számomra ez sosem volt cél. Az újvidéki közönségnek játszom teljes szívből. Mondanám, hogy lokálpatrióta vagyok, csak nem kedvelem ezt a kifejezést. Úgy érzem, a nézők is szeretnek. Az a legszebb, amikor tőlük kapok elismerést, elvégre évadról évadra követnek, sok oldalamat látták már. A szakma véleménye is számít persze. A 2014-es POSZT-on előadott produkció (Opera ultima) nyilván nem volt hibátlan, de ritkán áll össze olyan előadás a csillagok alatt, mint az. Biztos volt benne valami mágia. Nagyon megtalálta a kulcsot a közönséghez és a szakmához is. Sajnálom, hogy már nem játsszuk.

A szegedi közönség egy része is ismerhet. Tavaly láthattak például a REKAMIÉ Fesztiválon. Magasabbra teszik a lécet ezek a szereplések?

Mindenképp. A díjaktól úgy érzem, elvárásokat támasztanak felém, nem okozhatok csalódást. Kicsit ijesztő belegondolni, hogy mit tudnék még megmutatni magamból, amit eddig nem fedtem fel. Igyekszem minden szerepnél ezt kutatni. Mondjuk, reálisan nézve lassan közelebb kerülök az anyaszerepekhez, mint a fiatal naivákhoz, de az is kihívás, ha valami nincs korban rád szabva. Sosem voltak szerepálmaim, bár királynőt szívesen alakítanék a jövőben. Valaki olyat, aki nagy tekintélynek örvend. Erre mondják, hogy a szerepet nem is te játszod el, hanem a körülötted létezők. Most abban a helyzetben vagyok, hogy gyakran használnak extrémebb szerepekre, amiket nem a visszafogott játék jellemez. Lehet, hogy ennek az ellentétét kellene majd elővenni.

A Parasztopera Tündérkéje hol érinti ezt a kategóriát?

Neki is elég extrém megnyilvánulásai vannak, ahogy bejön a színre, pálinkával kezd – ezt nem is nagyon hagyja abba. Először csak a zongora mellett gyakoroltunk, most rátértünk a fő ecsetvonásokra. Keresztes Attila egyik korábbi rendezését már láttam, vártam a közös munkát, hogy hogyan is tudjuk megmutatni Tündérkét, egy könnyűvérű nő szenvedéseit. Nem a legerkölcsösebb hölgy, de megvan a saját keresztje, sok gondot cipel. A dolog nehézsége számomra a néma jelenléte a színpadon. Ez az a bizonyos mumus, de ahogy haladunk előre nyilván el fog tűnni. Ha nem őt, akkor az anyát is szívesen megformáltam volna, de a két lány, Julika és Etelka is érdekes.

Mit vársz el egy rendezőtől a próbák során? Mi kell ahhoz, hogy úgy érezd, sínen vagytok?

Szeretem, ha határozott elképzelései vannak, ha nem bíznak feltétlen mindent rám. Gondolok itt a jelenetek és a szerep milyenségére. Valaki ezt teljes mértékben a színészekre hagyja, én nem találom jó megoldásnak. Nyilván kell egy kis szabadság, hogy beemeljük a saját elképzeléseink egy bizonyos hányadát, de a kéz is, ami húz az adott irányba. Keresztes Attila nagyon színészszerető, és a csapatot egy közös cél motiválja, senki se helyezi az egyéni sikert ez elé.

Mennyire hasonlít ez a darab Urban András Kostanájához? Ott is kevés volt a prózai rész, de annál több a zenei.

Igaz, ott sem volt hiány népzenei motívumokból, dél-szerbiai dialektusban kellett beszélnem, énekelnem. Kostana a szerb drámairodalom egyik ikonikus nőalakja. Sokan kérdezik, mely magyar műhöz lehetne hasonlítani a történetét, de még nem találtam meg a választ erre. Nem feltétlen a Parasztoperához hasonlítanám. Arra inkább egy kecskeméti munkám hajaz, a Laura. Hangtechnikailag hasonlít, de persze nincs két egyforma darab.

Szegedi Nemzeti Színház