November 5-én magyarországi ősbemutató helyszíne lesz a Mozsár Műhely. A glasgow-i születésű, ifjú kora ellenére számos díjat magának tudható Kieran Hurley Szócső című két szereplős drámáját mutatják be Szilágyi Bálint rendezésében, Fullajtár Andreával és Szántó Balázzsal. A két színművésszel beszélgettünk egymásra utaltságról, kiszolgáltatottságról, árulásról, burnout-ról, megértésről.

A történet úgy indul, hogy egy középkorú, valaha sikeres írónő öngyilkosságot készül elkövetni, amiben egy nehéz emberi és anyagi helyzetben élő kamasz fiú akadályozza meg. A két ember között szép lassan barátság szövődik, amit végül a személyes érdekek felülírnak.

Mit gondoltok, melyiküknek van nagyobb szüksége a másikra? És ki az, aki ebből a kapcsolatból többet profitál?

Szántó Balázs: Sokat agyaltunk azon, hogy épül fel kettejük dinamikája. Nagyon kétélű dolog, hogy ki kit használ és mire, ki profitál a másikból és ki veszít. Egy ponton túl egészségtelen lesz a nexus – elkezdünk belekontárkodni a másik életébe, hülye szövetségeket, torz egyezményeket kötni a másikkal, amiket rögtön felrugdosunk abban a pillanatban, ahogy az érdekünk vagy a félelmünk úgy kívánja. Az alaphelyzet az, hogy Declan egy 17-18 éves fiú, rengeteg frusztrációval és szorongással. Egy végtelenül egyszerű, beszűkült és agresszív családi környezetből jön, amíg a véletlen folytán nem találkozik Libbyvel… Iszonyatosan izgalmas számára, hogy van egy nő, aki rá kíváncsi, aki másnak látja, mint amit a körülötte élők gondolnak róla (egy senki, aki hajléktalanként vagy narkósként végzi), aki elhiteti vele, hogy tehetséges és van lehetősége kitörni. A fiúnak fogalma sincs arról, hogy kell bánni egy ilyen volumenű nővel, egyáltalán egy nővel és hogy mit jelent egy férfi-nő kapcsolat. Egy picit anya pótlék, tanár és mentor is.

Fullajtár Andrea: Libby sincs könnyű életszakaszban, nem véletlenül akar öngyilkos lenni: az anyjával él, korábbi sikereit elfelejtették, jó ideje alkotói válságban van. Nagyon sokáig fej fej mellett haladnak. Mindkettőjüknek egyformán jó lehetne ez a kapcsolat, csak másként képzelik el ezt a jót. Így aztán egy idő után kiderül, csak illúzió, hogy működhetne ez a dolog köztük – mégis olyan illúzió, ami sok energiát ad mind a két embernek.

Szántó Balázs:Egy ponton túl ugyanis a nőben felül kerekedik a művészi ambíció és a karriervágy. Declan beavatja a titkaiba és Libby „ellopja” az élettörténetét, amit ő nyilvánvalóan csak árulásként tud értelmezni. Persze azt hozzá kell tenni, hogy Declannek is marha jól jön ez az egész, mert esélyt kaphat arra, hogy kikerüljön abból a közegből, ahol eddig élt. Csak hát a nő soha nem fogja maga mellé emelni, pont annyit adagol neki saját magából, ami ahhoz kell, hogy megkaphassa azokat a történeteket, érzéseket, impulzusokat, benyomásokat a fiútól/fiúból, amik a saját szakmai megújulásához kellenek. 

Fullajtár Andrea:Az írónő egy idő után teljesen visszaél a fiú bizalmával és elárulja az egész kapcsolatot. Épp azt a pillanatot keresgélem a próbák során, hogy vajon mikor dönti el, hogy már nem a kettejük barátsága a fontos, hanem az, hogy íróilag megújuljon és megcsinálja a második karrierjét.

Szántó Balázs:Egyébként amikor ez az árulás megtörténik – pontosabban egyik oldalon árulás, a másik oldalon érdekérvényesítés – ott tulajdonképpen a fiú is átfordul: jó, mostantól én is így fogom csinálni a dolgaimat és hasonlóan kezelem az emberi kapcsolataimat. De teljesen egyértelmű, hogy a fiúnak esélye sincs és a darab végére talán el is jut odáig, hogy ez már nem is bántja, mert túl nő ezeken.

Megérhetjük-e majd mi, nézők az írónő árulását?

Fullajtár Andrea: Megérteni meg lehet, de szeretni érte nem. Nagyon-nagy erkölcsi fölénye lesz a srácnak a darab végén. Eleve nem lehet egyenlő egy olyan helyzet, ami abból indul ki, hogy szerintem te tehetséges vagy és én majd segítek neked – még akkor sem, ha a nő ezért cserébe szeretetet kap a fiútól. Ez egy olyan szereposztás, amiben a srác mindig csak a második lehet. Végig a nő irányít, még akkor is, ha látszólag átadja ezt a szerepet néhány pillanat erejéig.

Szántó Balázs: A két embert olyan sérülések és múltbéli traumák érték, amiből óhatatlanul következik, hogy a kettejük kapcsolata halálra van ítélve. Egy művészember, aki nem ír húsz éve, nem igen tudja megállni, ha ott van előtte a nagy lehetőség, hogy ne ragadja meg. Be kell rúgni a gólt – az persze már más kérdés, hogy ezt valakinek a fejével teszi.

A fiú rajzai keltik fel az írónő figyelmét. Szerintetek képességes, tehetséges?

Fullajtár Andrea: Igen. Egy naiv, dühös indulat fűti, de van benne tehetség.

Szántó Balázs: Szerintem sem képességtelen. Egész egyszerűen azért nem, mert akit ennyire a dühe, az agressziója, az elfojtott sérelmei mozgatnak, általában nem szokott rossz lenni. Hosszasan, tárgyilagosan, mintha nem is magáról beszélne, mesél a nőnek arról, hogy a pszichológusok javasolták, hogy rajzoljon, mert az talán segít a szorongásai, a pánik szerű rohamai, a dühkitörései kezelésében. Tehát számára ez egy kapaszkodó. Emellett egy eszköz arra, hogy megmentse valahogy a kishúgát attól az erőszaktól és brutalitástól, amiben élnek. Egy álomvilágot teremtenek meg a rajzokon keresztül és így élnek túl. Soha nem gondolta, hogy ez munka, sőt hivatás lehet, hogy az, amit csinál jó, másnak tetszhet, ami által ő többet jelenthet annál, mint egy tizenhét éves srác a lakótelepről, akit ver a nevelőapja és az anyja átkoz, hogy miért van a világon. Erre akárhogy is, de a nő világít rá. Nagyon megragadt bennem, amit Bálint mondott a tehetséggel kapcsolatban: addig vagy eredeti, addig érvényesül igazán a saját hangod és egyéniséged, amíg ezt nem hangoztatják és te nem hiszed el. Ezután minden már csak torzó, mert attól kezdve mindig meg akarsz felelni valaminek vagy valakinek – a közízlésnek, a mentoraidnak, a fizető közönségnek, bárkinek.

Az írónőnek van egy fontos kitárulkozása, egy monológ, amiben a művészetbe vetett hitről és a szakmai kiégésről is beszél. 

Szántó Balázs: Egyetlen egy alkalommal a nő betekintést enged a saját életébe, mert egyébként alapvetően a fiú sztorizik önmagáról. A srác azt kérdezi, hogy ha itt tartasz most a karrieredben, akkor miért feccöltél bele ennyi energiát, mire Libby azt feleli, hogy azért, mert egyszer valaki azt mondta, hogy jó vagyok. Tulajdonképpen ennyi kell egy embernek: higgyen benned valaki és tudd, hogy van értelme felkelni minden nap.

Fullajtár Andrea:Szerintem az egy olyan monológ, amit a szakmánkban dolgozó összes ember átélt, aki már tíz-tizenöt évet vagy többet lehúzott ezen a pályán. Óhatatlan, hogy ezen a burnout-on átmenjen mindenki, sőt az is óhatatlan, hogy leszámoljon azokkal az illúziókkal, amiket a szakmáról, az ottani viszonyokról, a tehetségről gondol. Ez a szöveg lerántja a leplet arról az értékközpontú, tehetség orientált, egymást inspiráló közegről, amit a szakmáról gondolunk és egy ennél sokkal durvább viselkedés mintázatot mutat, amibe ha bekerül egy romlatlan, fiatal tehetség, nagyon sok pofont kap, míg rájön, hogy a dolgok egyáltalán nem úgy mennek, mint kívülről gondolta. És mégis, mindennek ellenére ez a nő, hiszi, hogy ha a világot nem is, de az ő életét biztosan megváltoztatta a művészet.

Te személy szerint hiszel ebben?

Hiszem, hogy egy művészemberben mindig van egyfajta mániákus hit vagy fanatikus ragaszkodás ahhoz, hogy valami változást el tud érni. Amikor a kezembe kaptam a szövegkönyvet és elolvastam ezt a monológot, az volt bennem: te úristen, igen, én is ezt gondolom, abszolút. Ebben a végtelenül elmagányosodott világban, ahol az emberi viszonyok teljesen kiürültek és mindenki be van zárva a maga digitális valóságába, a színház még mindig egy olyan tér, ahol közös találkozások, közös élmények jöhetnek létre, ami akkor és ott, real time-ban történik. És muszáj ezt életben tartanunk.

Mennyire izgalmas, jó Hurley szövege és mit tesz ehhez hozzá Szilágyi Bálint, aki újra fordította a darabot?

Fullajtár Andrea:Bravúrosan írta meg Bálint a példányt az eredeti szövegből.

Szántó Balázs: Szeretem ahogy a szöveggel dolgozik és ahogy a szöveggel bánik. Nagyon féltem attól, hogy lehet a skót utcai akcentust magyarra ültetni, hogy ne legyen didaktikus, kínos vagy bántó, de közben mégis kifejezzen valamit. Bálint fordítását dicséri, hogy úgy sikerült megírnia a szöveget, ami szinte mindent elárul erről a fiúról és a közegről, ahonnan érkezik. A nyelv sok mindennek megágyaz. Többet mond, mintha én bármilyen külsődleges eszközzel próbálnám megmutatni őt.

Fullajtár Andrea: Van a világban egy új generációs gondolkodás arról, hogy színházi és filmes szöveg – ebben az angolok élen járnak. Ők most már a sorozatírást is művészi igényre emelték, mert azok írják a sorozatokat, akik egyébként a színdarabokat is. Kezd egy kicsit a két műfaj közelíteni, vagy legalábbis keresi, hogyan lehet a kettőt jól ötvözni. Az a társulat, ahol a szerző dolgozik, folyton azzal kísérletezik, hogy itt vagyunk mi, ma 2020-ban és amit most nézünk az színház, vagy mi magunk vagyunk-e. Játszik azzal, hogy vajon a közönség benne van, vagyis alkotója-e az előadásnak vagy pedig olyan valaki, aki szemén keresztül megnézzük, működik-e a dolog – tulajdonképpen leteszteljük és mint egy lakmuszpapírt használjuk.

Szántó Balázs: Több monológom van, ami olyan, mintha a beszélgetéseinket hallgatná vissza a nő diktafonon. Most ott tartunk a próbák során, hogy ezeket vagy kifelé, a nézők felé mesélem el, vagy nagyon befelé, nagyon zártan, mint belső gondolatokat. Andrea helyzete más, neki sok olyan szövege van, ami arról szól, hogy is kell egy történetet megírni. Ez egyelőre olyan mintha egy prezentáció zajlana a színpadon. Nem mellesleg van ennek egy kis groteszk humora kettejük teljesen különböző kommunikációjából. Van egy elég vicces Frankenstein szerű helyzet, ahogy a teremtő és a teremtmény ismerkednek egymással meg a világgal, ami rengeteg humor forrása. Sokszor beszéltük, hogy a drámaibb részeknél is tele van a különböző élethelyzetből fakadó ügyetlenkedésekkel, rosszul elejtett mondatokkal, ami szintén elég vicces.

Fullajtár Andrea:Hurley remekül játszik azzal a dologgal, hogy vajon ezt az egészet a csaj írja, azaz a valóságban meg sem történik, vagy pedig két ember történetét meséli el és történetesen az egyik szereplő egy író. Vagyis nem csak a két karaktert játszatja egymással, hanem az írónőn keresztül folyamatosan bevonja a közönséget: beavat minket abba, hogy ha darabot írsz, akkor azt így és úgy kell tekerni. Szerintem ez egy nagyon jó kettős játék a darabban.

Milyen morális kérdéseket feszeget a mű?

Szántó Balázs: Többek között arra keresi a választ a szerző, hogy művészet-e az, ha valakinek az életéből controll C (másolás), controll V (beillesztés)-vel írunk darabot és hogy hol van ennek a morális és etikai határa.

Fullajtár Andrea:Az egyik legalapvetőbb kérdés, hogy kihasználhatom-e azt, aki felajánlja magát kiszolgáltatottságában nekem. A másik oldalról pedig, hogy kitárulkozhatok-e valakinek, aki azt mondja, hogy segíteni akar. Hurley próbálja megmutatni azt is, hogy mi, művészemberek, színészek, írók, festők, mennyire élünk vissza azzal a hihetetlen mennyiségű szenvedéllyel vagy érzelemmel, amit a magánéletünkben kapunk, hogy építjük ezeket bele a színpadi alakításainkba, írásainkba vagy képeinkbe. Hogy mindez annak a szemszögéből, aki ennek az „áldozata”, mennyire önző és egoista dolognak tűnhet.

Szántó Balázs:Iszonyatosan nem figyelünk egymásra. A figyelés alatt nem elsősorban a fókuszt értem, hanem a megértést, a hajlandóságot arra, hogy meg akarom ismerni a másikat. És nem feltétlenül megváltoztatni, meg presszionálni őt és ráerőltetni, amit én gondolok bármiről, hanem csak nyitottnak lenni egy aspektus, egy más gondolkodás irányában. Sokszor érzem azt, hogy vélemény meg nézőpont buborékokban élünk és a legkevésbé sem próbáljuk meghallani a másikat. Azt hiszem ennek felmutatására ez az előadás tökéletesen alkalmas. Nem ítélkezik se pro se kontra. És ez így koherens: valakiről képzelek valamit, aztán kiderül, hogy az nem úgy van, és ez nem baj, mert nem feltétlenül hazudott vagy mutatott mást, mert ez is ő, mert mindannyian sokfélék vagyunk, csak épp ennek a sokféleségnek mi csak egy adott szeletét ismerjük.

Szerző: Spilák Klára