Elmondása szerint ipari termék- és formatervező szeretett volna lenni, a középiskolát az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban végezte el. Mindig is érdekelték a művészetek, de csak végzős gimnazista korában érezte igazán, hogy megpróbál inkább az előadóművészet és a színház világa felé nyitni.

Elsőre nem nyert felvételt az SZFE-re, de addig sem tétlenkedett: tanulmányait a Nemes Nagy Ágnes Szakgimnázium színészképzésén folytatta. Ezután újra megpróbálta, és sikerült is bekerülnie Horváth Csaba fizikai színházi koreográfus-rendező osztályába. Az egyetemi évek alatt több rendezését láthatta a nagyközönség az Ódry Színpadon, de elsősorban a színészi pályán szeretne kiteljesedni. 

A humor és a nevetés a lételeme, ebből tud igazán inspirálódni. Jelenleg a Spirit Színház társulati tagja, és tervei szerint még ebben az évben láthatunk tőle több új rendezést is a színház színpadán.

Rendhagyó módon, az idei végzős portrékat olyan helyszíneken készítettük, amik az elmúlt öt évben valamiért meghatározóak voltak a hamarosan diplomázó hallgatók életében. 

Az interjú még a veszélyhelyzet kihirdetése előtt született.

Amikor egyeztettünk, hogy hol találkozzunk, azt mondtad, az egyetem 100 méteres körzetében mindenhol történt veled olyan momentum, ami fontos volt a számodra. Miért választottad mégis a 218-as termet?

Mert a konditerem általában foglalt. (nevet) Általában itt készültem az elméleti vizsgákra. Rengeteg időt töltöttem ezen a helyen. Éjszakákon átívelő közös tanulások, belealvós olvasások történtek itt. Volt olyan is, hogy csak úgy kivettük páran a termet, hogy megnézzünk egy filmet. Hoztunk magunkkal rágcsálnivalót, üdítőt, szóval itt élveztük a szabadidőnket. Nehéz időszakok színhelye volt ez. Ehhez az egyetemhez nem lehet eléggé felnőni. Eleinte nem tudtam rendesen beosztani az időmet és az energiámat. Mivel ugyanolyan mennyiségben kaptunk elméleti oktatást, mint gyakorlatit, úgy gondoltam, mindkettőben nem tudom egyszerre megállni a helyemet. Mindig inkább próbáltam, gyakoroltam éjfélig és hazaestem hullafáradtan, aztán utolsó héten elolvastam 30 drámát, mintsem hetente hármat. Úgy éreztem, hogy döntenem kell: vagy bölcsész lesz belőlem, vagy színész. Most már ezt egy kicsit bánom.

Nehéznek ítélted akkor a felvételit és az azzal járó mind érzelmi mind mentális felkészülést?

Nem éreztem, hogy számomra ez akkorra teher lenne, mert hajtott a tenni akarás, és csak a célom elérése érdekelt. Azt akartam csinálni, amit itt tanítanak. Azóta kikristályosodott bennem néhány dolog, hogy mit is szeretnék ezzel kezdeni, de akkor nagyon hajtott ez a vágy. Az volt a legfontosabb, hogy Horváth Csabánál tanuljak, valamint hogy alkalmas legyek szellemileg, lelkileg és persze fizikailag is erre a pályára.

Láthattunk színészként és táncosként, de rendező-koreográfusként illetve dramaturgként is az egyetemi évek alatt. Tudatosan szerettél volna kihasználni minden lehetőséget, amivel minden tudást magadba szippanthatsz az itt töltött időben, vagy csak a helyzetek hozták így, hogy mindenben ki tudtad magad próbálni?

Elsősorban színész szeretnék lenni, de úgy vettem észre, hogy vannak olyan témák, amikkel mások nem foglalkoznak úgy, mint mondjuk én. (nevet) Az a mottóm, hogy a színház – és a többi művészeti ág – az emberek 90 százalékának jött létre, azért, hogy a maradék 10 százalék, akik ezzel foglalkoznak, a többieknek adjanak valamit. Ezért próbálom, illetve próbáltam a rendezéseimben a nagy átlagot megszólítani. Azért kezdtem el rendezni, mert kíváncsi voltam. Volt egy könyv, a Biff evangéliuma (szerző Christopher Moore szerk.), ami nagyon érdekelt. Többször is elolvastam, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Ezzel a regénnyel nem foglalkozott – akkori tudomásom szerint – senki, viszont a történetet mindenkinek meg kellett ismernie. Aztán kiderült, hogy már színpadra állította egy bizonyos Makranczi Zalán. (nevet) Felhívtam, találkoztunk, dumáltunk és rengeteget segített. Közben már egyeztettem szándékomról az osztályfőnökömmel, és amikor megvolt minden engedély, minden előkészület, csapatot toboroztam, és körülbelül fél éves műhelymunkával csináltunk egy előadást.

Ez volt az első rendezésed. Hogy élted meg ezt az első alkalmat, mint rendező?

Akkor már legalább négyszer-ötször olvastam a regényt, egy éven át jegyzeteltem az ötleteimet, illetve egy egész nyáron keresztül dolgoztam a szövegkönyvön, mire megszületett az adaptációm. Konkrét elképzeléseim voltak mire az alkotócsapattal összeültünk. A művel kapcsolatban nem volt olyan kérdés, amit ne tudtam volna megválaszolni. Mindez semmit sem ért volna a csapat nélkül. Próbáltam felállítani egy szabályrendszert, de a többiek segítsége nélkül nem működött volna. Akkor még csak vizsgákban játszottam, és konkrét próbafolyamatot sem éltem át, nemhogy vezessek egyet. Jól jött a stáb szakmai tapasztalata. Onnantól, hogy volt viszonyítási alap, el tudtam illetve tudtunk indulni egy saját úton.

Ha összehasonlítod ezt azzal a munkával, amikor te vagy a színész és te állsz a színpadon, akit instruálnak, jobb érzéssel tölt el ez a „kizárólagos” színészet?

Teljesen más. Az egy másik doboz. Van színész-Dani, rendező-Dani, koreográfus-Dani és szövegíró-Dani. Színészként csak a rendezőre, a koreográfusra és a partnerekre figyelek. Nem agyalok színpadon kívülről, mert tudom, hogy azt a rendező megteszi. Más, amikor a saját rendezésemben játszom. Mindig megfogadom, hogy ilyet többet nem csinálok, de ezt idáig nem sikerült betartanom. (nevet)

A saját rendezéseid közül A hősben te játszottad Héraklészt, és a Spirit Színházban futó új bemutatódban, az Agyatlan Karácsonyban is szerepeltél.

Igen, az Agyatlan Karácsonyban is van két kisebb szerepem, de igyekeztem elsősorban rendezőként helyt állni. Először csak alkotóként terveztem részt venni a munkában, de nem volt elég fiú. Az előző két főszerephez képest (Biff, Héraklész szerk.) több energiát tudtam a rendezésre és koreografálásra fordítani.

A csillagoknak igazán jól kellett együttállni, hiszen már végzősként társulati tagja lettél a színháznak és nem csak egy-két munka erejéig dolgozol az ottani csapattal.

Hatalmas mázli valóban, de ez a szerencse a tenni akarás nélkül fabatkát sem érne. Ha nem emeli meg az ember a fenekét, nem megy el egy csomó helyre és nem hív fel embereket, akkor ott áll ötödévesen, a háta mögött több évnyi kemény munkával, és nem tudja átadni vagy éppen megmutatni magát. Örülök, hogy lehetőséget kaptam. Rendezhetek, koreografálhatok és játszhatok. Sokat dolgoztam, tapasztaltam augusztus óta. Még két előadást fogok itt rendezni az év végéig. Az egyik
A kis herceg színpadi adaptációja lesz, a másik pedig Martin McDonagh Az Inishmore-i hadnagy (Alhangya) című művéből készül majd.

A kis herceg közönségének inkább felnőtteket vagy gyerekeket céloznál meg?

Mindenképpen gyerekeknek is szóló előadást szeretnék. Volt szerencsém életem első gyerekelőadásában szerepelni, a Micimackóban én játszottam Tigrist. Őszintén szólva ódzkodtam tőle, de elhessegettem ezt a hozzáállást. Egy gyerekeknek szánt előadás sokkal komplikáltabb, mint azt elsőre gondolná az ember. A Micimackót 5-10 éves gyerekeknek játszottuk, A kis herceggel a 9 és 99 éves kor közötti korosztályt célzom meg. Ez egy olyan könyv, amit az embernek legalább kétszer kell elolvasni az életében. Álmaimban az előadás is olyan lesz, hogy 10 évente érdemes legyen megnézni.

És az Alhangya miért fogott meg igazán, miért gondoltad úgy, hogy ezzel kell foglalkoznod?

Láttam a tavaly végzett Novák-Selmeczi zenés színész osztály előadásában itt az Ódry Színpadon, és mindig nagyon érdekelt maga a szerző, McDonagh. Az egyik legnagyobb színházi élményem A párnaember volt a Radnóti Színházban. Az Alhangyának olyan brutalitása van, ami a túlzásaiból fakadóan magától értetődően vicces. Kíváncsi vagyok, hogy ez hogyan működne egy fizikai színházi előadásban. Ez a buli oldala, ugyanakkor a nyelvi brillírozás és poénok mögött rengeteg érdekes élet bújik meg. A hétköznapok nyomora és öröme van belesűrítve.

Vissza kicsit az SZFE-hez. Melyik munkáid voltak azok, amik a legfontosabbak voltak a számodra az egyetemi éveid alatt?

A másodév második féléve nagyon hasznos volt. Az osztállyal négy héten át volt főpróbahetünk. Zsótér Sándor rendezte nekünk A szecsuáni jólélek című előadást, Krisztik Csaba az Iphigénia Auliszbant, Nagy Peti osztálytársam a Bakkhánsnőket, mindeközben pedig Horváth Csabával is volt egy komplex vizsgánk. Ha össze akarnám foglalni, akkor Zsótérnál tanultam meg, hogy hogyan nézzek a szöveg mögé, Krisztik Csaba mutatta meg, hogy hogyan kell „tököt növeszteni” egy szerephez, mert ott Achilleuszt játszottam. A Bakkhánsnők próbái során pedig megtapasztaltam, hogy mi is az a bizonyos alázat, ami a színészi szakmához elengedhetetlen. Ebben a próbafolyamatban tudatosult bennem igazán, hogy úgy is lehet tanulni, ha nem játszom, csak nézem a másikat. Csabánál mindezt együtt gyakoroltam, mert ő mindig a maximumot várja az embertől.

Tett ez rád egy fajta nyomást, vagy éppen megfelelési kényszert akkoriban? 

A megfelelési kényszer és a nyomás, az a két dolog, ami állandóan jelen van a Színművészetin. Elkerülhetetlenek. Van, aki megbirkózik vele, de az is előfordul, hogy valaki nehezebben viseli mindezt. Mondjuk, hogy én megbirkóztam… (nevet)

Nehezebben élted meg ezt vagy inkább úgy voltál vele, hogy meg akarsz felelni és csinálni kell tovább?

Az első két évben még bennem volt, hogy muszáj megfelelnem mindenkinek. Utána már inkább magamnak akartam bizonyítani. Hajtottam a mérföldköveket.

Ha áttekinted az elmúlt négy és fél évet, mit gondolsz milyen hangulatban telt az itt töltött idő?

Mivel játszottam Héraklészt, ezért röviden csak úgy mondom, hogy össze tudnám számolni a 12 munkát. (nevet) Nehéz volt, de ugyanannyira élvezetes is. Az itt eltöltött évek alatt sikerült nem keveset elérnem. Kialakultak olyan barátságok, amik remélem, egy egész életen át megmaradnak. Fura, hogy ebben a zárt közegben és a sulit körülvevő 300 méteren belül is mennyire ki tud tágulni a világ. Rengeteg embert ismertem meg. Sokat tanultam másokról és magamról. Kezdem kapizsgálni, mi az a színpad és azon kívül is belekóstoltam az életbe.

Mit jelent neked a Horváth Csabával eltöltött idő? Úgy tekintesz rá, mint a mesteredre, vagy mint mentorodra?

Igen, mentornak tekintem. Ízlést tanultunk tőle. Általa többet látok a színpadon, mint régebben. Elsajátíthattuk a szakma alapjait, és innentől kezdődhet maga az élet. Megtanultam tőle, hogy nincsenek határok. Nincs olyan, hogy falba ütközöl. Mindig lehet addig gyakorolni, küzdeni, próbálni, amíg vagy át nem töröd, vagy át nem ugrod azt, ami addig az utadban állt. Rendkívüli időszak volt ez. Remélem fogunk még együtt dolgozni.

Mit gondolsz miben fejlődtél leginkább az elsős önmagadhoz képest?

Mindenben. A humorom nem fejlődött, az maradt olyan Gaál Danis. (nevet) Talán toleránsabb lettem, illetve most már tudom, hogy mikor nem kell megszólalni. Tudom, de nem mindig gyakorlom. (mosolyog) Megtanultam elengedni és ragaszkodni. Beleállni egy-egy gondolatba, ügybe, vagy helyzetbe. Ha csinálok valamit, azt igyekszem a jelenben tenni és kiélvezni a pillanatot. 

Beszéljünk kicsit még a Spirit Színházról. Hogy érzed magad ott?

Őszintén szólva, ha Csaba nem készít fel minderre – gondolok itt például a kitartásra – akkor most lehet, hogy nem bírnám annyira a terhelést. Hála Istennek rengeteg munkám van. A frissen alakult társulat miatt sok előadásban kellett szerepeket átvennem, és a beugrások, illetve szerepátvételek mellett csomó új bemutatóban is részt veszek, ami nagyon jó érzés. 

Össze tudod mindezt egyeztetni?

Az SZFE-n már nem nagyon van dolgunk. Javarészt csak az előadások és a szakdolgozatunk témavezetője miatt szoktunk bejárni. Ez az első olyan év, amiben „alkalmazott művész” lehetek. A prózai színész osztályok már harmad-negyed évben elkezdik ezt, talán nekünk ilyen szempontból egy kicsit nehezebb dolgunk van. Székesfehérváron van szerencsém benne lenni két előadásban is: Benvolio szerepét kaptam a Romeo és Júliában (rendező Hargitai Iván – szerk.), a Chicagoban (rendező Horváth Csaba – szerk.) pedig sokféle szerepet kell játszanom egyszerre. Ha van egyszer-kétszer előadásom az Ódry Színpadon, akkor már az is sokkal könnyebb, mint korábban. Kezd némi rutinom lenni abban, hogy mennyivel kell előadás előtt „tisztára mosni” az agyamat, mennyivel előbb kell megérkezni a színházba, de ide tartozik a bemelegítés, a bebeszélés rutinja és még sorolhatnám. Eddig játszottunk ötször-hatszor egy hónapban, most pedig van, hogy 18-20 alkalommal vagyok színpadon. Összehasonlítva a korábbi időszakkal, ez azért már munkának fogható fel. Az első óránkon Csaba felvázolta, hogy mire számíthatunk a következő három évben: az első év a leterhelésről, a második év a túlterhelésről fog szólni, a harmadik évben szintén túl leszünk terhelve, de akkor ez már menni fog. Erre készítettek fel minket, és éppen azért, hogy hasonló helyzetben bírjuk a terhelést. Örülök és hálás vagyok, hogy ötödévben volt hol, és volt mit csinálnom. Ki tudja, mit hoz a jövő, de tanulni és tapasztalni szeretnék.

Ha választanod kéne a színészet és a rendezés között, könnyen menne a döntés?

Igen, nagyon könnyen menne. Aztán valószínűleg nagyon rövid időn belül szembejönne egy lehetőség, és megint csinálnám mindkettőt. (nevet) Így megy ez. Amihez másnak nincs elég dilije, azt rendezem meg én. Félreértés ne essék! Nem szeretnék újat a nap alatt, mert olyat nem is lehet, de ami már megvan, azt csináljuk jól.

Mik a hosszabbtávú ambícióid? Hol szeretnél tartani 3 év múlva?

Szeretnék magyar és külföldi filmekben illetve sorozatokban játszani. Évente egy-két előadást is szívesen rendeznék, de csak úgy, hogy van elég időm beleszeretni, megutálni, majd megint megszeretni az aktuális könyvet, darabot. Szeretnék vigyázni a szeretteimre meg magamra. És hajtom tovább a mérföldköveket. Összességében úgy megyek el az SZFE-ről, ahogy jöttem.
Színész akarok lenni. Egy boldog színész, boldog lélekkel. És elégedett leszek az élettel.

Az interjút Mészáros Klaudia Csilla készítette.