„Vágytunk arra, hogy tiszta lappal megmutassuk magunkat” – Interjú Hajdú Lászlóval
2021. október 7., csütörtök 07:54
2008 szeptemberében volt a Címzett ismeretlen c. dráma ősbemutatója a Spinoza Színházban . A darab írónője, Kathrine Kressmann Taylor az amerikai Oregon államban már 1938-ban hajszálpontosan feltárta a fasizálódás lassú, rejtett mechanizmusát. Sajnos a téma még ma is aktuális, ezért a darabot tizenhárom évvel később új rendezésben, új szereplőkkel felújította a színház, amelynek bemutatója 2021. szeptember 24-én volt. Az előadás egyik főszereplőjével, Hajdú Lászlóval beszélgettünk, aki színész, rendező és van egy különleges ékszerdoboza a Hegedűs Gyula utcában, a META-KÁZÓ.
Hogy lettél színész?
A pályám elég lineárisnak tekinthető: gyerekkoromban én voltam az óvodában, aki nem bújt el a szereplés elől, az iskolában mesemondó versenyt nyertem városi aztán megyei, szinten. Negyedik osztály után jelentkeztem a Bocskai István Gimnázium újrainduló nyolcosztályos tagozatára, szülővárosomban, Hajdúböszörményben. Olyan iskola volt ez, amiből nagyon sokáig éltem, ugyanis nyolcadik osztályig nagyon sok mindent megtanultunk már a gimis anyagból is. Volt egy áldott jó tanárom Fejes Sándorné, aki életfogytig tartó garanciát vállalt rám. A mai napig, ha bármilyen gondom felmerül anyaggyűjtés, irodalmi kérdés kapcsán, felhívom. Nagyon fontos kapcsolat a miénk.
Szép sikereket értünk el együtt, majd tizennégy éves koromban elhagytam ezt a sulit, és hónapokkal a felvételik után letárgyaltam a debreceni Ady Endre Gimnázium igazgatóságával, hogy átvegyenek. Szegény anyám, az egészről semmit sem tudott. Otthon volt belőle nagy cirkusz, de végül beleegyezett és ott folytattam a tanulmányaimat.
Erős osztályba kerültem, az a négy év egy valódi műhely volt. Várhalmi Ilona és Csikos Sándor irányítása alatt bontogattuk a szárnyainkat és mindenfélét kipróbálhattunk felelősség nélkül. Szerepeltünk, írtunk, dramatizáltunk, musicalt rendeztünk. Az utolsó év nagyon összetett és válságos volt számomra, édesanyám meghalt, beköltöztem Debrecenbe.
A nővéremnek, aki nagyon erősen a helyes irány felé terelte a sorsomat, egyetlen kérése volt, hogy felvegyenek és kitűnőre érettségizzek. Teljesítettem a kérését. Bekerültem Lukáts Andor és Jordán Tamás osztályába a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, huszonegy, baromi tehetséges fiatal mellé. Főiskolai mestereink Lukáts Andor, Jordán Tamás, Ladányi Andrea, Méhes László, Gálffi László voltak. Akkor nem tudtuk, de visszanézve egyedülálló mesterség- és mozgásvizsgákat csináltunk. Néha azt is mondták, hogy a világot be lehetne járni velük. Kitörölhetetlen élmény.
Egyetem után mégsem maradtál Pesten?
Nagyon jó csapat voltunk és persze volt a fiatal lelkesedés, hogy majd együtt maradunk és megcsináljuk, de ezt nem lehet. Mind vágytunk arra, hogy egyedül, tiszta lappal megmutassuk magunkat. Debrecenbe nyolcan szerződtek, volt, aki Kaposváron, Szolnokon kezdte el a pályáját, én pedig határon túlra mentem, Komáromba. Talán lett volna lehetőségem visszamenni Debrecenbe, de egyszer azt mondta nekem Kun János egykori magyartanárom, hogy ahol egyszer boldog voltál, ott nem szabad újrakezdeni, mert egészen máshogyan fordulnak utána a dolgok. Felhívtam Tóth Tibort, a Komáromi Jókai Színház igazgatóját, megnézte az egyik vizsgámat, Halász Péter: Önbizalom című rendezését és leszerződtetett.
Így kerültem Komáromba, egy forrongó, elképesztően intellektuális, kulturális közegbe, ahol a világ számomra csak a színházban létezett. Szeretettel fogadtak, ott voltam öt évet, ezalatt tanultam meg a szakmámat. Évi négy-öt főszerepet játszottam, mert nem volt más fiatal fiú – direkt úgy kerestem színházat, hogy monopolhelyzetben lehessek. Fantasztikus rendezőkkel találkoztam: Verebes István, Lukáts Andor, Vidnyánszky Attila, Méhes László. Elképesztő szerepeket játszottam, nagyon hálás vagyok a sorsnak.
De egy idő után az ember újra, másra is kíváncsi lesz. Így léptem egyet a semmibe.
Volt, illetve van egy különös és izgalmas vállalásunk, egy gimnáziumi osztálytársammal, Nagy Viktóriával a Gyilkosság a Vacsorán című interaktív vacsoraszínház, ami egyébként október 16-án a Spinozában is látható lesz ismét. http://spinoza.hu/eloadasok/vacsoraszinhaz-a-ketely-fatylai/
Már 13 éve csináljuk ezt a projektet, rendezőként és a művészeti vezetőként is részese vagyok. Kétezer előadáson vagyunk túl. Egy karácsonyi társulati bulira készültünk, amikor felhívott Szabó Ágnes, a Gózon Gyula Kamaraszínház igazgatója és felkért egy beugrásra az Énekes madár című előadásba, amit én már játszottam Komáromban Vidnyánszky Attila rendezésében. Természetesen igent mondtam. Akkor kezdődött az én mai napig tartó viszonyom a Gózon Gyula Kamaraszínházzal.
Itt kezdtél el rendezni?
Nagyon sok szeretetet, bizalmat, odafigyelést kaptam itt, és lehetőséget, hogy rendezzek. Azt hiszem, mondhatom, hogy nagy egymásratalálás volt a miénk Szabó Ágival. Rengeteg energiát, tudást, tapasztalást szereztem általa. Most épp felújítás alatt van a színház, de különben három előadásom fut: a Sirály, a Liliomfi és a Próbaút. A Próbaútnak szeptember 20-án volt a bemutatója az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben.
El tudtam kezdeni a másik oldallal foglalkozni, ami nagyon megtetszett. Olyannyira, ha színészként hívnak, egyre gyakrabban mondok nemet, vagy csak nagyon a szívemhez közeli emberekkel dolgozom. Látnom kell rögtön, a születendő előadás virtuális videóját, hogy abban hol vagyok, mi a létezésem.
Ha tetszik a mozi, ami megjelenik, akkor vállalom. Ilyen volt a Spinoza Színházban a Címzett ismeretlen.
Színészként az önmagam felé irányuló kíváncsiság már nem elsődleges, de ezzel együtt prioritást nyert a színészek iránt való kíváncsiságom. Október 30-án lesz egy új, Kultkikötő produkciós bemutatónk Csukás István műveiből. Ez egy Deres Péter és általam összeállított mese kavalkád, ami a 6színben látható majd. Két rendkívül tehetséges színésszel dolgozom: Hermányi Mariannal és Szekeres Mátéval.
Jordán Tamás egyszer azt mondta, hogyha tehetséges embereket nézel, látod, hogy van bennük valami olyan dolog, ami nagyon illékony, megmagyarázhatatlan, és csak azt veszed észre, hogy kicsordul a könnyed. Sokszor csordult, míg ezt az előadást próbáltuk.
Tehetségesek. Aztán hamarosan megújul a Gózon Gyula Kamaraszínház, visszaáll az élet, újra lehet ott is dolgozni. Tavasszal Szolnokra megyek Oidipusz királyt rendezni, reméljük addigra egy normálisnak mondható kerékvágásba zökken vissza a világ.
Beszéljünk a Címzett ismeretlenről egy kicsit…
Beszéljünk a Spinozáról, beszéljünk Sándor Annáról, aki rengeteg emberi támogatást, megfontolandó kérdést, sok-sok tanácsot és tapasztalatot rakott bele az életembe az elmúlt tíz évben. Csodálatos, amit csinál: fáradhatatlan optimizmussal, azt hiszem elég sikeresen.
Nem ismerem a féltékenységet, még kevésbé az irigységet, de Annát szerintem lehet picit irigyelni örök pozitív hozzáállása, hatalmas tudása, és gondoskodó lelke miatt.
Visszatérve a Címzett ismeretlenre: sajnos nem láttam az eredeti előadást tizenhárom évvel ezelőtt a Spinoza Színházban. Sándor Anna szerette volna, hogyha a felújításkor mi hárman, Czeizel Gábor rendező, Széll Attila és én hozzuk össze. Kifejezetten ez volt az elképzelése. Állati jó visszajelzéseket kapunk. Döbbenetes mennyire aktuális a darab. Olyan mondatok vannak benne, amit 1938-ban írt az írónő, mégis mai szalagcímek lehetnének az újságokból. Elképesztő, hogy semmit sem változott a világ. A következő előadásunk október 14-én lesz. http://spinoza.hu/eloadasok/cimzett-ismeretlen/
Különösen érzékeny kapcsolatról van szó ebben a levéldrámában. A teljes átváltozás, emberi kifordulás, teljes meghasonulás valódi meséje. Borzongató a téma: éppen fejlődik a hitleri Németország, éppen véget ér egy életre szóló barátság, éppen mindent el lehetne még intézni, éppen mindenki később lépi meg a szükséges lépéseket. Éppen tragédia: emberileg-érzelmileg-érzékileg.
Van még előadásod a Spinozában?
Visszatér a Herzl! –November 20-án újra figyelhetem Gyabronka József és Makranczi Zalán csodálatos játékát, Max Nordau és Herzl Tivadar gondolatait a zsidó állam megalapításáról. Sokszor játszottuk már ezt a darabot, Tel-Avivtól Nyíregyházáig, de mai napig – egy örökös jó kedv, játékosság, adni akarás lengi át az estéket.
Én magam picike vagyok ebben az előadásban, de talán mégis lényeges figura: mindig, mindenhol, mindent tudó kávéházi pincér, aki énekel, intrikál, véleményez, jelen van.
És van egy kávézód?
Nagyon régóta ismertem a META, Mesterek és Tanítványok Alapfokú Művészeti Iskola vezetőjét, Barta Mártát, mert a főiskolai osztálytársam, Miklós Marci anyukája. Egy picike színházterem van a kávézó fölött, ami az iskolához tartozik. Nagyon hasonló a Spinozához, mert ugyanúgy átjárnak rajtunk a művészeti iskolába járó gyerekek, mint amikor a Spinozába Herzl-re, vagy Címzett ismeretlenre érkeznek a nézők.
Amikor kitört márciusban a pandémia, jött az ötlet. A semmiből felújítottuk a 36 négyzetméteres kis teret és életre hívtuk a mi kis META–KÁZÓ kávézónkat. Itt te magad készítheted el a szendvicsedet, mi rakjuk össze, de te mondod, mi legyen benne. Valamint minden nap friss zöldségekből és gyümölcsökből választhatod ki, hogy miből szeretnél egy frissen facsart levet. Meghámozzuk, kifacsarjuk neked és már viheted is. Próbálunk egészségtudatosak lenni.
Divatosan szólva egy brunch hely vagyunk. Nagyon szeretnek bennünket, visszajáró vendégeink vannak, célunk a közösségteremtés. Teljesen irreális ötletnek tűnt a pandémia kellős közepén a megnyitás, hiszen az emberek nem tudtak kávézóba járni, a vendéglátó ipari egységek sorra zárnak be, mi pedig akkor nyitottunk. De az idő minket igazolt, ez a kávézó a mi kis szerelmünk. Egy különleges kis ékszerdoboz a Hegedűs Gyula utcában.
Szerkesztette: Sárosi Emőke