Nem spoilerezünk! Sok titok lengi körbe a Thália október 30-án bemutatásra kerülő produkcióját, az Illatszertárt, legalábbis ami a szereplők közti viszonyok alakulását illeti. Szinetár Dóra és Ember Márk annyit elárultak, hogy ők ketten szerelmeseket alakítanak és több szempontból különleges számukra a feladat. Hogy történetük happy enddel végződik-e, nem tudni. Egy biztos: mindketten boldogok, hogy együtt játszhatnak, és nagyon jól érzik magukat új társulatukban, a Thália Színházban.
Az Illatszertár valódi békebeli darab, amelyben először léptek együtt színpadra.
EM: Próbáról jövünk, az egyik legnehezebb felvonást vettük, amiben sokan vagyunk egyszerre a színen. Hasznos délelőtt volt, jól elfáradtunk, de érezhetően fontos dolgok születtek ma.
SZD: A történet egy drogériában játszódik, amelynek van egy tulajdonosa, a többiek pedig különböző beosztásban körülötte dolgoznak. Az egyik drogista segédet, Balázs kisasszonyt játszom, egy vénlányba hajló nőt, aki rettentően szeretne férjhez menni. Van egy titkos szerelme, akivel évek óta levelezik, a történet pont a tervezett találkájukat megelőző napon kezdődik. Naív, szép szerelmes női szerep, letisztultabb azoknál a figuráknál, amilyeneket hasonló karakterben szoktam játszani. Nagy feladat, ha az embernek vissza kell fognia magát. Ilyen feladatom legutóbb a szemközti épületben (Operettszínház) a Rebecca című musicalben volt, és azt is Béres Attila rendezte, ahogyan most ezt is. Élvezem, hogy az Illatszertárban jól megírt, jól mondható, jól játszható párbeszédek vannak.
Márk, ezek szerint Te játszod Dóri szerelmét.
EM: Asztalos urat játszom, aki a következőképp definiálja magát: „Nem tudok udvarolni és flörtölni, én meg szeretnék nősülni, nekem nincsen senkim, végre haza akarok menni egy asszonyhoz, ahol várnak rám.” Szóval ő nem vár többet az élettől, minthogy becsületesen, tisztességesen dolgozhasson és megtalálja a nőt, akivel leélheti az életét.
Legutóbb a Puskás musicalben és A Nagy Gatsbyben láttalak, ahol táncoltál, énekeltél. Ezekkel szemben Asztalos úr Balázs kisasszonyhoz hasonlóan meglehetősen visszafogott szerepnek hangzik.
EM: A csendesebb oldalamat keresem, a jó értelembe vett szürkeségemet. Asztalos úr egyáltalán nem olyan ember, mint én.
SZD: Egy szürkébb embert ugyanolyan sok energiával kell megmutatni, mint bárki mást. Inkább az a nehézség, hogy azok a külsőségek, amelyeket előszeretettel használok, most nem állnak rendelkezésemre.
Mondj egy példát!
SZD: Zömében zenés műfajban játszottam eddig, ahol általában az ember – bármilyen karakterről legyen szó- bejön a színpadra és rögtön behoz magával egy látványt, egy zenét. Mindez rögtön meghatározza, miféle személyiség. Ugyanezt megtenni: hogy az ember bejön csöndben, egy szürke jelmezben, egész más. Arról beszélgettünk az egyik próbán, hogy olyan a nyelvezete ennek a darabnak, amelyben a kimondott szónak értéke van; nagy különbség jelen világunkhoz képest. Viszonylag realista módon próbáljuk ábrázolni ezt a kort, amelyben az emberek sokkal kevésbé léteznek fizikai síkon. Ma, ha valakire hatással akarsz lenni, olyan szélsőségesen kell megnyilvánulnod akár pozitív, akár negatív értelemben, úgy verbálisan, mint nonverbálisan, ami ebben a történetben nincs. Nehéz elhinni, hogy elég egy jelenetben, ha zsebre dugott kézzel megállsz és viszonylag emberi módon elmondasz tizenhat mondatot, amit a másik meghallgat és ennek értelme, súlya, jelentése van. Sokkal visszafogottabb létezés, amiről el kell hinnünk, hogy működik, persze csak akkor, ha az energiája megvan. A szándékok erősek, csupán nem lehet azokkal az eszközökkel élni, amelyekkel egyébként az ember szokott.
Márk, miért jöttél a Tháliába?
EM: 27 éves vagyok és az elmúlt másfél évben azt éreztem, hogy az a hely, ahova addig nagy lánggal, tűzzel és érdeklődéssel mentem, elkezdett mindennapossá válni. Ennyi idősen a rutin még nem léphet be az életembe. Nem létezhet, hogy már nem lánggal megyek valahova, hanem pislákoló parázzsal. Ez a változás nem a Vígszínházról szólt, vagy az ott lévő emberekről, hanem az én belső működésemről. Érdekes, mert azt gondoltam magamról, nem ilyen alkat vagyok, hanem ha valahova leszerződöm, ott fogok megöregedni. A baráti társaságomban sokan érezték: változás kell, hogy jöjjön. Valójában ez volt az első felnőtt döntésem, ami nem sodródásból adódott. A színművészetire is én akartam ugyan jelentkezni, de az számomra egyértelmű volt gyerekkoromtól kezdve. Nem emlékszem olyan konkrét döntésre, hogy színész leszek, mert mindig erre készültem.
Hogyan nyilvánult meg ez a gyerekkorodban?
EM: Gimnáziumban például volt egy kedves tanárnő – nem árulom el, konkrétan milyen tantárgyat tanított, mert nem akarom beköpni, csak azt, hogy természettudományi órákat tartott – akivel lepaktáltam. Abban maradtunk, ha nem rosszalkodom, cserébe drámákat, verseket tanulhatok, olvashatok az óráin. Tudta, hogy vagy ez, vagy nem tud tőlem normálisan tanítani. (Amúgy is nehezen viselem az egy helyben ülést.) Ilyenekből látszott, hogy tudatos volt bennem a színművészetire való felkészülés. A Vígszínházba is még gyerekként kerültem. Ez volt az első döntésem, hogy a Tháliába szerződtem, ahova már felnőttként érkeztem. Az elmúlt 2 hónap azt mutatja, jól tettem, jó dolgok fognak történni.
Dóri, hogy érzed magad a Tháliában?
SZD: Rengetegszer szembesültem azzal, hogy különböző helyzetekben- például azoknak a daraboknak a ruhapróbáin, amelyekbe be kell állnom- rám szóltak: az a legfontosabb, hogy jól érezd magad. Egyelőre nem tudom ezt a mondatot értelmezni. 34 év alatt talán egy olyan munkafolyamatban vettem részt, ahol azt éreztem, az is fontos, én hogyan érzem magam. Nyilván nem szólhat arról a színház, hogy a színész jól érezze magát, de az csodálatos, hogy ez felvállalt szándéka a Tháliának. Sokszor álltam már ezen a színpadon ennek különböző korszakaiban, úgyhogy maga a hely nem idegen, és a kollégákat is nagyjából ismertem. Igyekszem felfogni, hogy szempont, ha az őszi szünetben a gyerekeimmel szeretnék valahova elmenni három napra. Itt az a válasz, hogy a többieknek is van gyereke, ezért erre odafigyelnek. Tizen-huszonévesen voltam a színházi létezésemnek abban a korszakában, amikor életemet és véremet adtam érte, és úgy gondoltam, dögöljünk bele a munkába lelkileg, fizikailag. Ezen mindenkinek át kell esnie. Kinőttem belőle, nem vágyom már erre. Azt látom, hogy itt lehet figyelembe vett felnőtt emberként létezni, meghallgatják az ember véleményét. Nem kell, hogy elfogadják, csak hallgassák meg, amit mondok, kezeljenek egyenrangú partnerként. Legyen fontos, hogy nem az egész életem szól arról, hogy színésznő vagyok. Itt ez benne van a falakban és nekem nagyon tetszik.
Ismertétek egymást korábban?
SZD: Két éve megkért a kislányom, hogy intézzek neki jegyet a Padlás című zenés darabra. A barátnőjével ment, és nagy büszkén mesélte utána, hogy szerzett egy aláírást az Ember Márktól. Azt mondta, Márk nagyon tetszik az egyik osztálytársának. Állandóan a Pál utcai fiúkat hallgatták. Később én is megnéztem őt színpadon, aki otthon folyamatosan a hangszóróból énekelt. Azon nevettünk Márkkal, hogy eredetileg a Lövések a Brodwayen című produkcióban játszottunk volna együtt, amiben túl sok közünk nem lett volna egymáshoz. Milyen érdekes a sors, hogy a vírushelyzet miatt inkább olyan előadást vettek elő a Tháliában, amiben kevesebben vagyunk színpadon, hogy nagyobb eséllyel tudjuk bemutatni és játszani. Ha ez nincs, akkor nem tudom, hogy valaha az életben előfordulhatott volna-e, hogy mi ketten szerelmespárt alakítunk. Az anyukája ugyan nem nagyon lehetnék Márknak, de azért van köztünk 16 év. Nagyon örülök, hogy ezt a darabot most vele eljátszhatom.
Melyik előadásban láthat még Titeket a publikum ebben az évadban?
EM: Felszálltam egy vonatra (Gyilkosság az Orient Expresszen), bolhák kerülnek lassan a fülembe (Bolha a fülbe), megnézem, mit árulnak az Illatszertárban, beugrom a Trainspottingba, és végül részt veszek a Komédia egy bankrablásról című előadásban. A Vígben tovább játszom a Diktátort, A nagy Gatsbyt, A Pál utcai fiúkat, a Pinceszínházban pedig a Hello again-t és remélhetőleg minél hamarabb mehet tovább a Puskás is.
Mi a helyzet a zenéléssel?
EM: A járvány előtt azt mondtam, jó lenne kicsit megint színésznek lenni, mert annyira sok volt a zenés feladat. Most viszont annyi színházi munka van, hogy jó lenne megint zenélni. Ha újból leállás lenne – amire remélem, nem kerül sor- esküszöm, kidobok vagy hat albumot, mert annyi kész dalom van. Szerencsére nincs időm ezzel foglalkozni, jó érzés most játszani. Nagyon fontos életben tartani a színházat. Színház nélkül szürke az élet.
Dóri?
SZD: Az Illatszertár bemutatója után beállok A Legszebb férfikor és a Rövid a póráz című darabokba, azután januárban a Bernd Rózába a Télikertben. Erről a három produkcióról jelenleg a rettegés jut eszembe, mert úgy kell beugranom a szerepekbe, hogy szövegkönyv és esetleg videofelvétel áll rendelkezésemre. Soha nem fordult még elő, hogy a példányomat olvasva azon drukkolok, hogy akit játszani fogok, menjen már ki a színpadról, majd ne jöjjön vissza. Ennyi szöveget ugyanis nehéz úgy tanulni, hogy nem próbálom a jeleneteket. Közben a József Attila Színházban vár rám a Kilenctől ötig című darab, amelybe most állunk be Polyák Lillával. Énekes fellépéseim is vannak: nagy büszkeségem, hogy Dés László mostani koncertturnéján én vagyok a vendég, valamint fellépek a Budapest Klezmer Band-del. Önálló estjeim szintén szoktak lenni, de ezek most háttérbe szorulnak. Mindezek előtt azonban háromgyermekes anya vagyok.
GKT