A Bárka Színház felszámolása után, mely számára is meghatározó helyet, megannyi fantasztikus előadást, sok emlékezetes szerepet jelentett, az akkor éppen társulattá szerveződő Tatabányai Jászai Mari Színházhoz ment, mely az elmúlt évek során otthonává vált. Caragiale Farsang c. bemutatója kapcsán beszélgettünk Kardos Róberttel.

Egy színész barátom, aki korábban maga is megrendezte Caragiale Farsangját, azt mondta, izgalmas lesz, hogy egy, a román színházból érkező rendező állítja színpadra a művet, mert nem árt hozzá egyfajta háttértudás. Valóban, már a próbák kezdetén érzékeltük, hogy Botos Bálint tudja ennek a szövegnek a mélységeit, ismeri az utalásait – Bukarestet, Bukarest külvárosát, a ploiesti egynapos forradalom történetét – és azokat a külvárosi alakokat, akiket Caragiale több mint száz éve született Farsang c. művében megírt. A helyzetek értelmezési lehetőségeivel mi sem voltunk tisztában, mert mélyebb történelmi tudás kell hozzá, és ezt Bálint fel tudta mutatni. Az, hogy ő egy másik formanyelvet használó színházi kultúra képviselője, áldás és átok is volt egyszere. 

Ez megnehezítette a közös nyelv megtalálását?

Bálint más színházi közegben tanult és dolgozott eddig, egy kaposvári egyetemi munkáját leszámítva a tatabányai volt az első magyarországi kőszínházi rendezése. Hozta a számunkra újszerű munkamódszerét, meg kellett értenünk, hogy pontosan mit szeretne látni, ezért kölcsönös tanulási folyamatot jelentett a próbaidőszak. 

A társulatnak jó is lehet a megszokottól eltérő gondolkodással találkoznia. Mennyiben hatott rátok?

Csak két olyan alkotó van, Szikszai Rémusz és Guelmino Sándor, akikkel gyakrabban dolgozunk, elég gyakran jönnek hozzánk új rendezők és ez mindig kihívás, újra és újra megismerjük, megtanuljuk egymást. Természetesen jó dolog, ha friss impulzusok érnek minket, főleg, ha az újfajta megközelítéseket, szándékokat jól tudjuk venni. Bálinttal mindenképpen izgalmas találkozásra adott módot a Farsang.

Az előadásban központi szerepe van a különleges, opálos tükörként is működő díszletnek. A román színház talán erőteljesebben épít a vizuális hatásokra… 

Az előadásban az áttetsző tükrök mögött megjelenő busó jelmezes figurák mintegy a lelkiismeret, a belső szorongásaink, félelmeink kivetülései. Az valóban érezhető, hogy sokkal nagyobb gesztusokat, expresszív játékmódot és színpadi képeket használ a mi előadásunk is.

Caragiale művét lehet bohózatként is játszani, a ti előadásotok keményebb, kritikusabb hangvételű, sötétebb tónusú.

Primer szinten egy helyi kis közösség belső problémáiról szól, vannak benne komoly társadalmi utalások, amelyek szerintem jelentős részben ott ragadnak a 19. századi Romániájában.

Csalások és megcsalatások „komédiája”.  A te szereped Pampon, az egyik megcsalt férfi figurája. Milyen ember ő?

Pampon egy megcsalatott ember, amit ő az elejétől fogva érzékel, tud, de később elbizonytalanodik, s azt hazudja magának, hogy mégsem történt meg vele a félreértések sorozata, eltussolja, magába zárja férfiúi sértettségét, elfogadva a helyzetéből adódó megoldási lehetőségeket. Pampon, az egykori csendőr-katonatiszt igen vehemens ember, egy igazi svihák, kártyajátékos, ügyeskedő, meglehetősen együgyű csávó. Ebben az előadásban is a szereplők közti pillanatnyi feszültségeket, viszonylatokat próbáltuk kibontani, ami hol élvezetes, hol küzdelmes volt.

A Bárka Színház felszámolása, mint oly sokaknak, egykori társulati tagként neked is fájó pont lehet. Mennyire tudtad feldolgozni, és mennyire tudott otthonossá válni számodra Tatabánya?

Az elmúlt években abszolút otthonommá lett a Jászai Mari Színház, színházi értelemben itt a családom. Mégis, a Bárka emléke, összefüggésben azzal az érzéssel, hogy milyen kegyetlenül és bestiális módon, alternatíva nélkül szüntették meg, a mai napig feldolgozhatatlan. Ezen még nem sikerült túllépnem. Ha arra járok – ez igen gyakran megtörténik – látom az épületet, ami tudtommal üresen áll. A Bárka a maga két játszóhelyével az egyik legizgalmasabb színházi tér volt, az idők folyamán bejáratott helye, jegyzett színházi terepe lett Budapestnek. Ezt szüntették meg sok tollvonással – lehetetlen megérteni és feldolgozni.

A dühöt, a fájdalmat, a hiányt nehéz elereszteni?

Igen, mindezt egyszerre… Általában sem illik megszüntetni színházat, az ronda, gonosz dolog, plánel úgy, hogy nincs rá különösebb ok, hacsak az nem, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem területén van az épülete. Elvarratlanok maradtak a szálak, nem tudjuk, miért kellett így történnie, ezért a Bárka megszűnésére értetlenül gondolok.

Ez a veszteség sokak számára meghatározó élmény. Miért volt a Bárka számotokra több, mint egy játszóhely: a társulat a nyitja, az a fajta kísérletező útkeresés, ami jellemezte vagy a színházépítés és a közösségépítés öröme?

Nem voltam alapítótag, 2000-ben kerültem oda. A Bárka egy olyan alkotóműhely volt, amelyben az emberek jelentős része képes volt művészi értelemben egyfele húzni. Akadtak persze súrlódások, de egy jó, progresszíven gondolkodó, friss társulatnál az ilyesmi csak megfűszerezi a munkát.

A társulattá alakulása óta követem a tatabányai színházat, az oda érkező színészeket. Számomra A mi osztályunk c. előadás jelentett áttörést, azt, hogy érdemes rá odafigyelni. Belülről ti hogyan éltétek meg ezt?

Én az első pillanattól úgy láttam, hogy magas színvonal elérésére törekszenek Tatabányán. Az első itteni bemutatóm  A padlás c. előadás volt, már az első munkában is úgy tudtunk együtt dolgozni a többiekkel, mintha egy évek óta összeszokott csapat volnánk. A jó kémia megmaradt, sőt egyre közelebb hoz minket egymáshoz. Valóban fontos előadás A mi osztályunk, vagy akár  Az öngyilkos, közben Molnár Ferenc darabokat is bemutattunk, csináltunk egy Vízkeresztet, szóval sok emlékezetes darabot tudhatunk már magunk mögött. Azt is gondolom, hogy bizonyos előadásainkkal, mint például a Tartuffel, nagyobb köröket futhattunk volna, ha nem a vidéki színház struktúrában működnénk. A Szikszai Rémusszal való valamennyi munkánk, akárcsak a Tartuffe, a közös út fontos állomásai. Ha végig gondolom az elmúlt kilenc évet, hál’ istennek sok jó munka jut az eszembe. Azért az nagy ajándék, ha egy sok éves színházi működésben messze-messze túlsúlyba kerülnek azok a produkciók, amikeet elereszteni fájdalmas.

Hogyan élitek meg, hogy még a csúcson kell megválnotok kiváló előadásoktól?

Jó esetben tíz-tizenkét előadást tudunk játszani a nagyszínpadon, pedig a legtöbbjük jóval hosszabb életre hivatott, egy budapesti társulatnál sokkal többet menne. Általában a tizedik előadás után indul el a darab a maga útján, ilyenkor még fejlődni is tud, ilyenkor már a színész is nagyon magáénak érzi a szerepet, de nálunk pont ekkor szakad vége. Ezekért a nagyon jó munkákért, flow-élményekért érdemes színészként társulatban dolgozni. Volt néhány előadásunk, például Szikszai Rémusz Macbeth rendezése, amit tovább tudtunk játszani a Szkénében. A színház vezetése törekszik arra, hogy legyen utóélete egy-egy produkciónak, ez hol összejön, hol nem.

Minden színháznak nagyon jó „megmutatnia magát”, de ugyanilyen fontos lehet nektek színészeknek is.

Ez nagyon fontos egyénileg és a társulat szempontjából is. Ha azt gondoljuk, hogy olyan előadásaink vannak, amelyekre büszkék vagyunk, amelyekbe az életünk egy darabkáját beletettük, amekyek értéket képviselnek, akkor azt bárhol máshol tovább játszani, más közegben megmutatni vérpezsdítő. A fesztivál szereplések jól hatnak a társulatra, mert rengeteg impulzust adnak. 

Azt jól látom, hogy szemben más vidéki társulatokkal, kevesebb kötelezőt – zenések, gyerek előadások – csináltok…

Sok gyerekelőadást csinál a színház, csak ezekből keveset játszunk. Például az idei évadban mutattuk be az Ágacska című mesejátékot és Crespo Rodrigo igazgató rengeteg vendég gyerekelőadást hív meg. Sokan ezért szerződnek egy időre vidékre, hogy minél több műfajban kipróbálhassák magukat, de nekünk nem kell messzire mennünk, mert zenés előadásaink is vannak, minden műfajban, stílusban otthon kell lennünk, ezt én is élvezem.

Az állandó utazás, a lent töltött intenzív próbaidőszakok, az, hogy másképp kell tervezni az életet, feszítenek-e téged?

Ez benne a feneség, hiszen két kolléga kivételével mindenki Budapesten él. A főpróbahétre általában beköltözünk a színházba, de különben marad az állandó ingázás. Ez valóban a nehezebbik része az életvitelünknek, de el kell fogadni.

Játszol vendégművészként -talán most kevesebbet- más színházakban is. Állandó tatabányai tagként mennyire gondolkodnak benned máshol, s neked mennyire fontos, hogy hívjanak?

Nagyon igénylem és szerencsére hívnak is. Hol sűrűbben, amit pont a tatabányai elfoglaltságom miatt sokszor nem tudok vállalni, de játszottam Orlai Tibornál, a Gólem Színházban, a Karaván Színházban. Szerencsére vannak felkérések, s nekem nagyon fontos megmérettetni magam más társulatokban is, remek találkozások nőhetnek ki ezekből a lehetőségekből. Ugyanakkor a mostani fejemmel a tatabányai társulati létemet nem adnám fel.

Szerző: Marton Éva