Az ikonikus lakáj szerepében láthattuk színpadon a Kőszegi Várszínházban, ezt a szerepet fontos mérföldkőnek érzi. Kálid Artúrt kérdezte a Nők Lapja.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.

A felvetésre, miszerint mindig derűsen mesél arról, hogy milyen körülmények között nőtt fel, az állami gondozásról és az anyukájáékkal töltött néhány évről, a színművész kifejtette:
„Az én életemben is vannak traumatikus és nem traumatikus elemek. És ami az egyik embernek dráma, az a másiknak nem az. Például van egy emlékem, ami abból az időszakból származik, amikor öt- és nyolcéves korom között anyámékkal laktam, és furcsa, hogy mindig ezt a szót használom, és nem azt, hogy éltem, valószínűleg azért, mert ez egy átmeneti állapotnak számított az életemben, amiből sok volt. Szóval egyszer télvíz idején anyám és a mostohaapám kiküldtek a kertbe egy pálcáért, hogy utána azzal verjenek el. És én erről tudok tényleg egyfajta derűvel beszélni. Nem egy fel-felszakadó sebnek érzékelem, hanem az életem egy eseményének, ami hozzátartozik a nagy összképhez. Talán azért is állok így hozzá, mert visszatekintve azt mondhatom, hogy végül a fölülemelkedés győzött.”

Azt is hozzátette: „A szervezetem, az érzelmeim, az idegrendszerem nagyon érzékenyen reagál arra, hogy mi történik a kapcsolataimban. A belső bizalmi körömbe nehezen engedek be valakit. Talán ez az, amit amolyan nagy batyuként fel tudok mutatni. Egy szintig nagyon nyitott és kommunikatív vagyok, egy bizonyos körön belülre azonban kevés ember jutott be egész életem során. És az a gyanúm, hogy ez nem is nagyon fog változni. (…) Vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen hordoz, és szerintem bennem ez az élni akarás, élni szeretés, élni vágyás valahogy az apám vonaláról jön” – fejtette ki Kálid Artúr.

Az egyik legújabb szerepéről, a Hyppolitról szólva úgy fogalmazott:
„Azt gondolom, ha ezt a lépcsőfokot teljesítem, akkor szakmailag megint nagyot lépek, a saját mércém szerint.”

Azt is elárulta, mi a titka évtizedek óta tartó házasságának Murányi Tündével:
„Valahol legbelül minden ember magányos, ezt mind a ketten nagyon erősen tudjuk, és azt is, hogy egymás legbelső körébe talán csak a másik tudott bejutni. Szerintem ennyi, ez a lényege. Minden családban vannak feszültségek, egyikünk és másikunk is mondhatta volna egyszer-egyszer, hogy kész, befejeztem. De azt a kincset, amit az ember megtalált, lehetőleg a végtelenségig meg kell tartani. Bármi van, üljünk le és beszéljük meg, ne hallgass, beszéljünk, beszéljünk, beszéljünk. Ennél többet, gazdagabbat, okosabbat, őszintébbet nem tudok mondani.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.