Az alábbiakban Gazdag Péter Petri György-díjas író sorait olvashatják a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye kapcsán.

Nem fognak országszerte tömegek kiállni az SZFE mellett, állapította meg egy barátom – amikor pedig feszegettem, hogy minden okuk meglenne rá, visszakérdezett: Mégis, miért lenne, mikor a többi egyetem mellett is alig álltak ki? 

Mert például ők a közönség, mondtam. 

De hol van most az a közönség, a Vas utcán túl? Ez a kérdés fontosabb bármilyen észszerű magyarázatnál, amivel meg lehetne válaszolni: tüntetni nem akkor megy az ember, amikor érti, mi történik, hanem akkor, amikor zsigeri késztetést érez rá. Egy járvány közepén akkor áll ki valaki akár szolidaritásból is egy ügy mellett, ha tudja, hogy az ügy érintettjei is kiállnak őmellette. Az SZFE autonómiája mellett pedig, mint naponta látjuk, világszerte kiállnak a szakma legnagyobb nevei és szervezetei. Így még magától értetődőbb lenne az országon belül és szakmán kívül is a szolidaritás. Főleg, ha a tét – nem csak az egyetemi autonómia, mint olyan, de ezesetben a magyar színház és film jövője – valakit zsigerileg érint. 

De miért érint valakit zsigerileg a magyar színház és film jövője, ha nem szakmabeli? 

Azért esetleg, mert volt számos és számottevő olyan színházi- és filmélménye, amik a közönséghez mint közösséghez kötik. Mert köztük tapasztalta meg azt, amit az első színházak óta katarzisnak hívunk – amit nem tudott volna megélni anélkül a színház- és filmszakma nélkül, amelyeknek a jövője most kockán forog. 

Ehhez persze az kell, hogy ezek a szakmák is olyan közösségként tekintsenek a közönségükre, mint aki az ilyen katarzis közvetítésével bízta őket meg. A ,katarzis’ görögül megtisztulást jelent, de a színházi katarzist Arisztotelész az érzelmi megtisztulásra használta: felismerte, hogy a színház a mentálhigiénia segédeszköze, és mint olyan, többek közt a mentális egészség fenntartásában is szerepet játszik. 

És kinek célja itt a mentális egészség? 
Ha pedig egyáltalán cél, létezhet mentális egészség empátiakészség nélkül? Érvényesülhet empátia civil diskurzus nélkül?

Mentális egészségről ott eleve nehéz beszélni, ahol a fizikai egészség biztosítása sem intézményesítetten prioritás, nemhogy még az „empátia” és a „civil diskurzus” is Istenkáromlás-számba mennek. A görögök ellenben még mélyebbről indultak: volt egy populista diktátoruk, Peiszisztratosz, akit hiába üldöztek el, harmadszorra is diktátorrá avattatta magát, ráadásul erőszakkal ragadta meg a hatalmat. Mindennek ellenére rájött, hogy a társadalma törzsi ellentéteit azzal tudja kibékíteni, ha olyan fesztivált rendez, amiben nem csak sportversenyeket, hanem színházi előadásokat is rendeznek – olyanokat, a korábbiakkal ellentétben, amik nem csak a kórus szólamaiból állnak, hanem inkább a szereplők párbeszédeiből. Az elkövetkező évszázadban Athén nem csak az aranykorát élte meg, hanem az első demokratikus társadalmat hozta létre – többek közt a színház intézményének segítségével. 

Athénról épp azért beszélünk a mai napig, amiért nem beszélünk azokról az egymást tovább öldöklő törzsekről, akik minderre nem jöttek rá. 

Viszont az athéni színház nem csak kiegészítette, hanem aktívan működtette a demokráciát, ami abban a formában nem képviseleti, hanem közvetlen volt: színészei képviselték a polgártársaikat játékukkal, amennyiben aktuális, sőt, még aktuálpolitikai ügyeket is színpadra vittek.  

Mindez azért vált be, mert emberemlékezeten belül közös tapasztalatból tudták, hogyan működik – illetve nem működik – mindennek az ellenkezője: már kipróbálták, milyen az, ha nincs se demokrácia, se színház; ha nincs meg a közös, kollektív megtisztulásra, a katarzisra való lehetőség. Rájöttek, hogy van a fenntartható együttlétnek egy rendkívül hatékony eszköze, ami mind az egyén, mind a társadalom mentális egészségét szolgálhatja: a színház. 

Így pusztán azzal, hogy a katarzis intézményét létrehozták, egyfajta társadalmi katarzisnak, kollektív konszenzusnak és öntudatnak a feltételeit is sikerült megteremteniük. Sőt, önmagában az, hogy közös, társadalmi problémákat előadások formájában tudtak modellezni, gyakran ugyanazon problémák megoldási eszközéül is szolgált. A tisztánlátás és a szellemi, úgy mint érzelmi megtisztulás lehetősége nem csak egy-egy nézőre egy-egy előadás alkalmával, hanem alapvetően a társadalmukra is katartikusan hatott. 

Bár számos oknál fogva bajos az ókori Athén és a mai magyar színház és társadalom viszonya közt párhuzamot vonni, ha csak a fentiek észszerűségi funkcióját vesszük, mégis kiderül, hogy a színház Athénban olyan szerepet töltött be, ami a magyar kultúrában régóta tabu. Posztkommunista társadalomban a művészet társadalmi szerepét, nemhogy felelősségét feszegetni finoman szólva történelmi érzéketlenségre vall. A művészetnek, legyen színház, film, vagy képzőművészet, egyáltalán bármilyen társadalmi szerepet tulajdonítani önmagában gyanús, ideológiaszagú dolog – a történelem iróniája, hogy pont egy diktatúra hagyatéka ez. 

Ezzel együtt szakmabeliek gyakran büszkén vallják, hogy nem tudják, és nem is akarják megfogalmazni, munkájuknak milyen társadalmi vonzata vagy feladata lenne. Sőt, ezügyben a legtisztességesebbnek tartott állásfoglalás talán az, hogy nem a művész dolga ezt eldönteni. Hanem azé a közönségé, akit a művésznek ilyen jellegű tudatossággal nem dolga megszólítani. Hiszen olyan mocsokba nem szabad a színháznak belenyúlnia, amitől katartikus formában a nézőt megtisztíthatná. A művész csak álljon tanácstalanul áldozat és elkövető között – és közvetítsen. 

De ha se Hamletnak, se Claudiusnak nem lehet igaza, nézőnek és színháznak hogy lehet? Végül is az öncenzúra is csak annyira cinkosság, amennyire túlélési eszköz. Így hadd döntse el a közönség, hogy a holokauszttúlélőnél vagy a holokauszttagadónál van-e az igazság, mondanánk – ha többek közt nem épp ugyanazért lenne ritka, hogy egyáltalán egy színpadra kerülhet a kettő, amiért az objektivitás sem összecserélendő a neutralitással („pártatlanság” még rondább szó).  

Végül is a kultúra sem kevésbé luxus, mint a mentális egészség: ahogy a színházjegy, úgy a katarzis megtapasztalása sem mindenki számára hozzáférhető. A katarzis megélése tehát mégsem közösség kérdése, hanem státuszé – nem közösségi státuszé, hanem egy státuszbeli közösségé. Viszont az érzelmi megtisztulásra mint közösségi élményre mindenkinek szüksége lenne, éppúgy egyénileg mint közösségileg; az előbbi pedig az utóbbin múlik. 

Ha pedig valaki a színházban nem fog vagy nem tud katarzist megtapasztalni, akkor máshol és más formában fog. Olyan meccsen például, ami után nem párbeszéd, hanem verekedés tör ki, mert csak az egyik fél, a nyertes oldal számára lehet katartikus az élmény – amennyiben a katarzis fogalma itt egyáltalán szóba jöhet. 

De persze katarzisra annak is szüksége lesz, aki nem jár meccsre, hanem inkább színházba jár, még akkor is, ha abban a színházban a katarzis lehetőségét elveszik tőle. Mert mint alapvető emberi szükséglet, a katarzis addiktív is lehet azok számára, akik megtapasztalják – így előbb-utóbb utat tör magának, mind egyéni, mind közösségi és társadalmi szinten. Kérdés, milyen áron. A görög színház nem véletlenül törzsi viszályok kibékítése keretében született meg.

A színház lehet a társadalmi katarzis eszköze, de csak akkor, ha tudatosan ennek jegyében is működik – ha pedig nem ennek jegyében működik, akkor sok társadalmi katarzisra lévő lehetőséget elmulasztunk, ahogy az elmúlt évtizedekben el is mulasztottunk. 

Amennyire tabu Magyarországon a társadalmi szembenézés, annyira tabu a magyar színházban is – ez pedig, a görög példával élve, ördögi kör.

Aki nem vonul utcára az SZFE miatt, nem azért nem teszi, mert ne ismerne, ne szeretne magyar színészeket, rendezőket, írókat – akik közül sokan jóval régebb óta is karrierjüket kockáztatva, körömszakadtáig kiálltak és kiállnak a legfontosabb ügyekért –, hanem mert mégsem lett olyan mélyen elültetve a közönségben a színház és demokrácia közös nevezője, érdeke, és élménye, hogy most úgy reagáljon erre a helyzetre mint aki érintettnek érzi magát. 

Akárhogy nézzük, egyelőre ez is egy törzsi harc: messze vagyunk attól, hogy a színház és a film azt a szerepet töltsék be, ami nem csak egyéni, de társadalmi katarzishoz is vezethetne. Amit görög mintára demokráciának is nevezhetnénk.

Gazdag Péter

„Gazdag Péter rendkívül sokoldalú alkotóművész, aki festőként, költőként, prózaíróként és drámaíróként is feltűnést keltett: eredeti műveiben a magyar társadalom legkényesebb kérdéseit feszegeti, nyíltan, humorral, bravúrosan” – írta az alkotóról Forgách András.