Kerekes Éva: „Minden, ami eddigi életem során foglalkoztatott, ebben az előadásban ott tud lenni”
2021. szeptember 20., hétfő 06:01
Idén júniusban debütált a Szkéné Színház és az Ördögkatlan Produkció legújabb előadása, az Elem.
Háy János darabjának nem volt könnyű sorsa: az alkotók még január 4-én kezdték a próbákat, ám az elhúzódó járványhelyzet miatt a bemutató egyre tolódott. Az idei évadtól azonban már repertoáron van Bérczes László legújabb rendezése, méghozzá Kerekes Évával a főszerepben. A színésznővel a próbafolyamatról, az élet bizonytalanságairól, és önmagunk kereséséről is beszélgettünk.
Az Elem egyik központi szava az idő – és hogy múlik. Te hogyan állsz ezzel?
Leginkább azt érzem, hogy egyszerre történik minden. Éppen tegnap mentem Pátyra, ahol tizenhárom évet életünk a gyerekekkel, és az oda út olyan volt, mintha újra kaptam volna egy kis időt arra, hogy az ottani dolgaink, viszonyaink kivilágosodjanak.
Nekem inkább az a furcsa, hogy az időt kronológiában érzékeljük, pedig valójában mintha csak egy tudatállapot lenne, amivel össze tudjuk rakni az életet. Talán ezért sem foglalkoztam soha a múlásával, egyetlen eset kivételével: amikor leszoktam a cigiről, hirtelen megmutatkozott az, hogy addig mennyire nem voltam jelen az életemben. Ez nagy csomag volt.
Azóta is haragszom magamra, amikor azt veszem észre, hogy a fejemben vagyok és nem a jelenben. Ez a legnagyobb felelőtlenség, amit elkövethetünk magunkkal szemben, mert az ilyen kimaradásokat már nem lehet behozni.
Az, hogy valaki a fejében, a múltjában van, elég általános jelenség.
Sokat gondolkozunk, agyalunk, igen, pedig hát sok értelme nincsen. Miután tudatosítottuk a dolgokat, csak magunkat bántjuk vagy bizonytalanítjuk el a rágódással. Talán ezért is van az, hogy én nem tervezek. Soha nem voltak olyan gondolataim, hogy ide fogok eljutni és ez és ez lesz az életcélom.
Inkább arra törekszem, hogy meghalljam, hova vezetnek belülről. A megérzés az iránytűm.
A Háy-szöveggel kapcsolatosan mik voltak az első benyomásaid? És hova vezettek aztán?
Először hétköznapinak éreztem a problémakört, sőt: túl hétköznapinak. De közben az is világos volt, hogy az az összetartozás, az a szerelem, az az egység, ami bele van kódolva ebbe a hétköznapiságba, nagyon szép. És voltaképpen ebben a történetben benne is van minden, amit tudunk az életről. Például az, hogy
mindenkinek megvan a maga valósága, és ezt muszáj elfogadni. Nincs olyan, hogy valami abszolút lenne.
Kicsit ijesztő ez a gondolat, mert mintha azt is sugallaná, hogy soha nem ismerhetjük meg igazán a másikat.
Ijesztő, de felszabadító is, mert nem kell rá törekedni. El se tudjuk képzelni, hogy a másik mennyire különbözhet tőlünk. Fölösleges is feltételezni, hogy bármiben is igazán ugyanazt lehet érezni, gondolni. Persze az egymáshoz tartozás közös origó, de hogy ezt az egymáshoz tartozást ki hogyan éli meg, az teljesen egyéni.
Te hogyan élted meg például a járványhelyzetet? Segített például abban, hogy elmélyülj magadban, ebben a munkában, vagy nehezékként rakódott rá a folyamatokra?
Azt hiszem, már nem is nagyon szoktam úgy megítélni a dolgokat, hogy ez most nehéz vagy könnyű. Inkább csak azzal foglalkozom, hogy van, és akkor megkeresem azt, hogy nekem mi a dolgom vele. A színházbezárás ilyen szempontból termékeny tudott lenni, mert megadta azt az érési lehetőséget, ami egy hathetes próbafolyamatnál nincs.
Most hónapokig dolgozott bennem a szerep, persze nem feltétlenül tudatosan, hiszen nem foglalkoztam vele mindennap. Viszont végig ott élt bennem, változott, ért, ahogyan én magam is.
Ezek szerint mindig észreveszed magadon a változásokat?
Igen, de persze ez nem jelent egy állandó énfigyelést. Inkább azt érzem, hogy hagyni kell, hogy változzunk, mert csak így tudunk önmagunk maradni. És ebben a szándékban, hogy mindig önmagam legyek, kapom rajta a változást: nem kényszerítem magam olyannak, amilyen egyszer voltam.
Úgy láttam, hogy az Elemben éppen ezek során a változások során keveredtek önellentmondásba a szereplők.
Ez természetes is. Amíg nem értünk el a változásig, addig még dolgozik bennünk az, amit szeretnénk elhagyni, visszahúznak minket a régi minták, hitrendszerek, tudások, szerepek. Mindez akár veszélyes is lehet, hiszen ezekbe már otthonosan beköltöztünk, ismerős a hozzájuk kapcsolódó bezártság.
És hát a szenvedésben nincs meló, nincs felelősség. Sokan ezért is ragadnak benne: azt hiszik, aludni könnyebb, pedig valójában sokkal nehezebb.
Ha nem ébredsz fel, akkor az élet egy faltól falig vergődés, és nem látod, hogy mi felé mész. Az önellentmondások pedig éppen akkor jönnek, amikor ebből a helyzetből megpróbálunk kitörni, és egészen addig jelen is lesznek, amíg át nem vergődjük magunkat egy új helyre. Az tehát, hogy olykor összetűzésbe keveredünk magunkkal, már azt jelzi, hogy jófele megyünk: felismertük azt, hogy más utakat kell találnunk ahhoz, hogy teljesebbé váljunk. Merthogy az ember nem szenvedni, hanem kiteljesedni született.
Mit gondolsz, ebben a történetben a Nő milyen úton ment végig? Van olyan pontja, amihez jobban tudsz kapcsolódni?
Talán az az egyik legizgalmasabb az előadásban, hogy három idősíkot is mozgat: vannak pillanatok, amikor még bizonyos felismerések előtt van az ember, aztán ott van magának a felismerésnek a pillanata, és végül elérkezünk a rálátáshoz. Látjuk a változás minden stádiumát.
Nagyon szeretem például az első mondatot: „Hallom a világot.” Úgy érzem, ebbe mindent össze lehet fogni. Jó úgy kezdeni, hogy már mindenen túl vagy. Aztán persze kibomlik az egész életút, és én mindegyik szakaszát szeretem játszani, mert mindegyiknek megvan a maga meghittsége.
Azért is találtuk meg ebben a történetben magunkat, mert megvolt ez az érési folyamat, amiről beszéltünk. Volt időnk arra, hogy minden szögletébe bekukkantsunk. Most azt érzem, hogy minden, ami eddigi életem során foglalkoztatott, minden, amit éreztem vagy gondoltam, ebben az előadásban ott tud lenni. De persze mindig ezt gondolom az éppen aktuális munkáimról.
Ezt azért nagyon jó hallani.
Másként talán nem is nagyon lehet dolgozni. Vagy legalábbis nem érdemes. Természetesen nem mindig egyszerű ez a kapcsolódás, de mindig meg kell találni a közös pontokat a szereppel, különben nem lehet odaférkőzni a felülethez.
Az, hogy most többet játszol független színházban, tudatos döntés a részedről, vagy csak most találtak meg olyan felkérések, amikre szívesen mondasz igent?
Ez is a változás része, nyitott vagyok új helyzetekre, amik meg is találnak.Érdekes egyébként, mert Mucsi Zolival egyszer már játszottunk egy előadásban, de közös jelenetünk nem volt.
Bérczes Lacival is ismertük egymást, készített is velem egy nagyon jó beszélgetést, de csak most jött el az ideje, hogy ilyen szorosan együtt dolgozzunk. Felszabadító volt. Olyan mindenre kiterjedő: mindent kimondtunk, mindent megkérdeztünk.
Mint egy klassz, nyílt, felnőtt viszonyban. Hiányzott már az efféle közeli alkotómunka, élveztem minden pillanatát. És még előttünk a folytatás: a játék.
Dézsi Fruzsina