Kern András: „Boldogabb lennék, ha egy kicsit megint becsuknák a színházat”
2020. október 25., vasárnap 07:22
Október 17-én mutatták be a Pesti Színházban Valló Péter rendezésében, Kovács Krisztina fordításában Florian Zeller Az apa című darabját, melynek főszereplője Kern András. A Szeretlekmagyarország és az Index kérdezte.
A kérdésre Kern András életét mennyire forgatta fel a járvány, a színész a Szeretlekmagyarországnak elárulta: „Én egész szerencsésen megúsztam, még az anyagi gondjaink sem voltak súlyosak, amikor nem kellett dolgozni. Úgyhogy őszintén szólva én nem is bántam annyira. Fáradt voltam, rengeteget próbáltam meg játszottam épp előtte. Azért is örültem, mert így, hogy itthon maradhattunk, nem kellett annyira félni a betegségtől. Most kevésbé örülök, mert úgy érzem, most van félnivalónk.”
Míg az Indexnek úgy nyilatkozott:
„Megmondom őszintén: boldogabb lennék, ha egy kicsit megint becsuknák a színházat, amíg ilyen gyorsasággal halad a vírus.
Mi, színészek kevésbé tudunk védekezni a fertőzés ellen, hiába teszünk meg mindent, hogy védjük magunkat.”
A felvetésre, miszerint még sosem volt politikailag ennyire megosztott a színházi szakma, ez látszik az SZFE ügyén, Kern András úgy reagált a Szeretlekmagyarországnak: „Hát, fene tudja… Legalábbis a Vígszínházban, az Orlai Produkcióban, ahol mostanában próbálok és játszom, nem nagyon érzékelhető. Úgy van, mint eddig. Vannak ilyen és olyan gondolkozásúak, ezt tiszteletben tartjuk, és eszünk ágában sincs ezzel foglalkozni a próbán. Mindenki azt akarja, hogy a produkció menjen előre, lehetőleg jófelé. Úgyhogy én nem érzem ezt a rettenetes nagy megosztottságot.”
Az Indexnek a tüntető diákokról is beszélt:
„Óriásinak tartom, nagyon tisztelem őket. Figyelemmel követem a történéseket, amennyire lehet és tudom. Mentem volna őrt állni, mert hívtak, csak épp úgy alakultak a munkáim, hogy nem tudtam ott lenni. Nem volt időm, mert vagy tanultam a szöveget, vagy próbáltam, és néha aludtam is. De lehet, hogy majd megyek.”
A Pesti Színház a múlt héten mutatta be Az apa című darabot a főszereplésével. Erről szólva úgy fogalmazott: „Remekül megírt színdarab, egy rendkívül tehetséges francia szerző, Florian Zeller műve. Rögtön megtetszett a szerep. Egy betegség, egy demencia történetét írja le, amiről nem lehet tudni, hogy egy nap alatt játszódik le, vagy tíz év alatt. Ez mindig kihívás és érdekesség egy színésznek. Nagyon jó szerep, jó játszani, jó volt próbálni is, nagyon szeretek foglalkozni vele. A témája elég sötét, de óriási humor van benne. A darab körülbelül kétharmadát végigneveti a közönség. Az előadás vége ettől még erősebb, talán megrendítőbb lesz. Persze lehet, nem mindenkinek jó belegondolni, hogy milyen fajta élet is ez, de színházi élménynek szerintem nagyon jó. „
Arról szólva, hogy a régi időkben micsoda tiszteletnek örvendtek a színészek, azt nyilatkozta: „Ma mindenki farmernadrágban van. Úgy érzem, sokkal közelebb áll most a két korosztály egymáshoz, mint annak idején. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom eldönteni, talán afelé megy minden, hogy a színházi munka természetesebb, magától értetődőbb legyen. Végül is ez egy munkahely olyankor, ha próba van. Az idősebbek rangja meg úgy is a képességeiken múlik. (…) Ijesztő, de a színészet ilyen pálya. A színházi előadások azoknak maradnak meg élményként, akik látták. Akiknek csak mesélték, azoknak kevésbé. Azért vagyok ebben biztos, mert az én apám állandóan mesélte nekem, hogy milyen óriási volt a Csortos a Liliomban, 1919-ben. Akkoriban én ezt el sem tudtam képzelni, nekem Csortos a Hyppolit a lakáj volt akkor. Tehát ahhoz, hogy valaki ezekben a nagy élményekben részesüljön, ahhoz ott kell lennie azokon az estéken.”
Arról is beszélt, hogy sokféle dolgot csinált pályája során:
„Rádióztam, szinkronizáltam, rendeztem, kicsit írtam is. Az ember persze reméli, hogy ez összeadódik valamilyen élménnyé az emberek fejében, és megtörténik az, amit titkon mindig remélünk: sikerül nyomot hagyni akkor, amikor már nem leszünk itt.”
– a Szeretlekmagyarország teljes interjúja ITT olvasható.
Kern András az Indexnek úgy fogalmazott, másként látja a színészi pályát most, mint amikor elkezdte: „Vagányabbnak, fiatalosabbnak, könnyűbbnek, felelőtlenebbnek gondoltam az egészet. Most már felelősebbnek, nehezebbnek, komolyabbnak találom. Régen sem voltam link, hiszen tízéves korom óta mozgok ebben a világban. Mégis, az ember úgy gondolná, hogy a rutin, a sok megszerzett tapasztalat és gyakorlás könnyíti a színészi alakítások létrejöttét. Nálam mégis pont fordítva van. Lehet, hogy ez felelősségérzet is. Most már sokan ismernek, érzem, nagyobb az elvárás.”
Arról is beszélt az Indexnek, mit tud manapság nyújtani a színház a nézőnek: „Van valami megmagyarázhatatlan varázsa. Úgy bírom elképzelni, hogy már az ősemberek is kifigurázták egymást a barlangokban. Az egyik megmutatta, ahogyan a társuk vadászott, a másik pedig nem úgy látta, és létrejött a konfliktus, a vita. A többiek ezt biztos nézték. Aztán, ahogy telt az idő, már nem barlangokban ment ez, hanem tereken, amfiteátrumban, és így tovább napjaink színpadáig.
Az embereknek jóleső érzés látni, hogy másoknak is van sírnivalója, mások is humorosak vagy kinevethetők. Szeretjük látni saját magunkat.
Ilyesmikkel hat a színház, és ahogy bejött a divatba, úgy nem fog kimenni belőle sosem.”