“Későn érő gyász poszt” címmel fogalmazta meg gondolatait egy IV. éves rendező-bábrendező hallgató.
“Valahogy rosszul ébredtem. Meg mostmár egy ideje azért rettegek is eleget az “SZFE” utolsó két évfolyama miatt. Eddig úgy az összesért rettegtem, most valahogy önzőbb síkra terelődött.
Hogy miért is volt pótolhatatlan az Ódry, az eszmei értékén kívül? Most egy ideális világban a 4. évem 2. rendezésén törném a fejem (mondjuk én szerencsés vagyok és töröm is, de az tényleg a puszta szerencse, meg nyughatatlanság) a közegben amit ismerek, emberekkel, színészekkel, akikkel együtt járjuk az utat, tudjuk egymást. Még nem érezném azt a légüres teret, amit most, legfeljebb az egyetem elvégzése után.
Az Ódry olyan hely volt, ahol büntetlenül lehetett kipróbálni, tanulni. Ha az ember csinált valami szxxt, max. ment kettőt és jött az újabb feladat, nem volt idő belefásulni egy rossz vizsgába, meg elszállni sem egy jótól.
Gyakorlatban ez a helyzet azt jelenti, hogy a most negyedéveseknek nem marad annyi idejük (sokszor 5. éveseknek sem) a covid után már, hogy büntetlenül kipróbáljanak, azokkal a színészekkel, barátokkal, akik “nekem, az SZFE”.
És ha a perspektívákra gondolunk, az összes színházban minimum 2 évadra előre feltorlódtak az előadások.
Mi így a generációnk perspektívája? Várni 2 évet egy bárhogy is nézzük, félbeszakított képzéssel, vagy pályaelhagyás, még mielőtt az elkezdődött volna igazán? Mielőtt egyáltalán lehetőség lett volna kipróbálni?
Az, hogy az Ódry megszűnt, generációs nyomot hagy, gyakorlati nyomot, bűn.
Most lehetne itt káromkodni személyre szabottan, én is halmozottan ezt teszem általában, de az nem oldja meg, hogy mi lesz így.
Patreon, crowdfunding és hobbiprojektek, vagy pályaelhagyás? De most komolyan, HALÓ!”
G. K., IV. éves rendező-bábrendező hallgató