“Flasztergyerek vagyok, a pesti nagykörút mellett, a Corvin mozinál nőttem föl, de valahogy mindig is éreztem, hogy a nagyváros nekem nem jön be. (…) A feleségem a nagy kertész, én csak a füvet nyírom kis traktorral” – mesélte Keveházi Gábor balettművész, akit az erdmost.hu kérdezett.
A kérdésre, vannak-e még komolyabb felkérései koreográfia készítésre, Keveházi Gábor elmondta:
“Magyarországon nincsenek, mintha meghaltam volna itthon. Külföldre hívnak. Legutóbb három hónapot voltam Macedóniában, Szerbiában, előtte Németországban tanítottam, meg Brnóban. Van néhány hely, ahova állandóan hívnak, Magyarországon egyedül a Madách Tánciskola. De ahol lennem kellene most, ott nem vagyok. (…)
Én a mai napig tanulok, nézem a világ minden táján színpadra vitt előadásokat, de legtöbbet a növendékektől tanulok arról, hogyan tudnám még jobban elmagyarázni, még jobb instrukciókat adni ahhoz, hogy ő jobb legyen. Egyet nem szabad elfelejteni: a balett nem sport és nem cirkusz. Fontos a forgások, ugrások magassága, kivitelezése, de a kisugárzás még fontosabb. Hogy egy szerepet ki tudjak fejezni, hogy a játékom magával ragadja a közönséget, az már művészet. És azt nagyon kevesen tudják tanítani.”
Az Operaház igazgatója, Ókovács Szilveszter készített vele egy interjút 2018-ban, akkor úgy köszönt el, hogy hamarosan találkoznak. Erről szólva úgy fogalmazott: “Évente egyszer szoktunk találkozni, amikor az örökös tagokat és a mesterművészeket meghívja ebédre. Ha erre gondolt, akkor találkoztunk. Pedig még egy ötlettel is megkerestem, amit kifejezetten az Eiffel-csarnok, mint helyszín inspirált. Úgy tűnt, tetszik neki, de nem hívott vissza.”
Az Operaház főigazgatói posztjára kiírt pályázatot Kesselyák Gergely karmester, operarendező nyerte el, mégis Ókovács Szilvesztert nevezte ki a miniszter. Ókovácsnak pedig első dolga volt kirúgni Kesselyákot. Néhányan tiltakoztak, aztán az élet ment tovább. Arról szólva, miért nem képesek a művészvilágban összefogni, Keveházi Gábor úgy vélekedett: “Sokan hajlandóak úgy viselkedni, mintha a rendszer hívei lennének. Élni akarnak, és a művészetüket megmutatni. Látják, hogy akik kritikát fogalmaznak meg a hatalommal szemben, azokat félreteszik.”
Őt 2011-ben zavaros körülmények között küldték el, rögtön a balettigazgatói kinevezése után. Azt lehetett olvasni, hogy mivel bizalmatlanság merült föl veleszemben, önként kérte a balettigazgatói helyett a művészeti vezetői feladatot, de mégsem kapta meg: “Próbáltak mindenféle bűnöket rám varrni, de miután ez nem sikerült, egyszerűen kirúgtak, indok nélkül.”
Azt is elárulta, hogyan él tovább ilyenkor az ember:
“Két évig nem csináltam semmit. Főztem és nyomogattam a tévé távkapcsolóját. Aztán nagy nehezen elkezdtem uszodába járni. De nem is ez a legnagyobb baj, ami velem történt, hanem az, hogy a nemzeti operaházban magyar táncos ritkán lép föl, és a nemzeti repertoárból alig játszanak valamit.”
Arról is faggatták, hogyan lehet azzal megbékélni, hogy Európa három legjobb balett-táncosai közt tartották számon, de a magyar közönség szinte el is felejtette:
“Ezzel mindenkinek szembe kell néznie, hiszen megöregszünk. Eszem ágában sincs megkeseredni, nem rossz nekem fölülni a kis traktoromra. Minden korban meg lehet találni azt, amitől az ember boldog. Ami a múltat illeti, eltáncoltam mindent, amit csak egy táncos eltáncolhatott abban a korban. Felléphettem a világ összes színpadán. (…) Nemrég írtam könyvet is, most írom a másodikat. Azokról az emberekről írok, akik komolyabban formálták az életemet, és rajtuk keresztül persze magamról is. Azért írok le mindent, mert 12 éve annyira eltorzított valóságokról beszélnek nekünk, hogy muszáj leírni, hogy volt valójában. De hogy a kérdésére válaszoljak: mit csinál a táncos, ha már nem táncol? Tanít. Még mindig megkeresnek fiatalok, ha bajban vannak, hogy mester, nézze meg, miért nem tudom ezt vagy azt megcsinálni. És akkor foglalkozok velük egy kicsit, nagyon boldogan.”