Szirtes Ági és Pálmai Anna, anya és lánya ugyanazt a szakmát űzik, ráadásul ugyanabban a színházban, valahogy mégis meg tudták oldani, hogy a szoros viszony ellenére egyikük se akarja a saját képére és hasonlatosságára alakítani a másikat. Erről meséltek a Nők Lapjának.
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Arról szólva, hogy korábban mind a ketten hangsúlyozták, az egyedüllét fontos számura, Pálmai Anna elmondta: “Ez így van, az elmúlt évad is rendkívül intenzív volt mindkettőnknek, van mit kipihenni. Persze én ezt megszoktam, gyerekkoromban is azt láttam, hogy anyám vagy próbál a színházban, vagy forgat, vagy szinkronba megy. Nem ő folyt éjjel-nappal a tévéből, de az emberek mégis ismerték. Más világ volt. Ma már a tévé az a platform, ami széles körű ismertséget hoz. Ez nem jó vagy rossz, ez tény. (…)”
A kérdére milyen ebben a közegben színésznőnek lenni, Szirtes Ági úgy fogalmazott: “Szerintem ma nehezebb. A művészetek, az irodalom, a képzőművészet, a színház, a zene általános megbecsültsége jelentősen csökkent. A nyolcvanas években, amikor én voltam fiatal, egy színházi bemutató még társadalmi eseménynek számított. Ma már egy sportesemény sem az. Korábban rang volt művésznek lenni. Ma nincs más menekülőút, csak befelé.”
“Amikor egyetemistaként a Katonába kerültem gyakorlatra, a helyzet úgy hozta, hogy sok előadásban szerepeltünk együtt. Az Ivanovban; az Ivanovék karácsonyában; a Kazamatákban; a Cigányokban; Nádas Péter darabjában, a Szirénénekben – szóval sokat játszottunk együtt, és éreztem, hogy jó, amit tanácsol egy-egy próba alatt, ezért nem lázadoztam ellene. Arról nem is beszélve, hogy a Katona társulata azért főleg csapatjátékosokból áll. Az előadásokat nem végrehajtjuk, hanem a rendezővel közösen gondolkodva próbáljuk és játsszuk. Szóval az ő véleménye elől sem menekültem soha, mert lényegi meglátásai voltak, maximum nem esett mindig jól hallgatni. Legutóbb például akkor nézett meg, amikor a Cseresznyéskertet próbáltuk, és akkor is olyan észrevételei voltak, amelyeket igaznak éreztem, és meg kellett fogadnom” – mesélte Pálmai Anna.
Azt is elárulták, közöttünk nem volt meg szigorú szülő-gyerek alá-fölé rendeltség: “Te mindig laza voltál, soha nem kellett semmilyen elvárásnak megfelelnem. Ha például matekból kettest hoztam, nem szidtál le érte, mert mind a ketten tudtuk, hogy úgyis színész akarok lenni” – nyilatkozta Pálmai Anna.
Az interjú elkészültekor Anna még készült az esküvőre, amire azóta sor került. Férjéről azt mondta: “Bár már abbahagyta a vívást, a sportemberi mivolta változatlan, mégsem kedveli különösebben a reflektorfényt. Most klinikai gyógyszerkísérletekkel foglalkozik. Szóval úgy civil, hogy közben az élsportos múltja miatt érti és tudja, mit jelent nekem a színház, ami valahol szintén élsport, ha mondhatok ilyet. (…) Amikor először megláttam, éreztem, hogy ő lesz a férjem. Azóta tart a szerelmünk, nagyon sokat fejlődtünk, értünk, növekedtünk együtt. (…) Úgy érzem, a szerelmemmel remek vitakultúrát sikerült kialakítanunk. Még ha nagyon ijesztően indul is egy helyzet, a végére valahogy akkor is közös nevezőre jutunk. Megtanultuk, hogyan nem kell mindenben egyetértenünk, de a megoldásra törekednünk. Sikerült kialakítanunk ezt a harcmodort, így gyorsabban túljutunk a turbulens zónákon, a legtöbb nagy öszszeveszés megnyugtató véget ér. Egyszer nemrég hívott a mama, én pedig azzal vettem fel, hogy várjon, nem tudok beszélni, mert éppen veszekszünk.”
Ági hozzátette: “Akkor azt gondoltam, ez a kapcsolat rendben van”.
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.