Az ország egyik legismertebb szinkronhangja, egy új rövidfilm, a Café Marylin főhőse. Tom Hardy és Terrence Howard állandó, Johnny Depp és még megannyi hollywoodi sztár visszatérő magyarhangjával beszélgetett a Filmtekercs.

A Filmtekercs interjújából:

A kérdésre, zavarja-e a szinkronszínész kifejezés, Király Attila elmondta:a „10 évvel ezelőtt az lett volna az első mondatom – és még be sem fejezted volna a sajátod –, hogy nem vagyok szinkronszínész. Egy színész vagyok, aki szinkronizál. Aki sokat játszik színházban, mint én, az színházi színésznek tartja magát elsősorban, és minden más utána jön. Már a színjátszás értelmében, mert elsősorban apa vagyok. De megváltozott körülöttünk a világ, és érzékelem, hogy az emberek számára én elsősorban egy hang vagyok. Még úgy is, hogy a napi sorozatokkal ki sem szállok a nappalijukból az arcommal, így is sokkal gyakoribb, hogy a hangom miatt ismernek fel. Ilyenkor azt érzem, hogy ha ennyire megtisztelnek engem azzal, hogy hallgatják a hangomat, akkor én megtisztelem őket azzal, hogy megértem, nekik ez a fontos. Nekem is fontos, mert nagyon szeretek szinkronizálni, nem csak megélhetési szempontból csinálom. Érdekes módon, minél öregebb vagyok, minél többet csinálom, annál jobban szeretem.”

„Én még az a korosztály vagyok, aki tényleg alulról kezdte. Rehorovszky Béla hívott ki először igazán nagy szerepre, és mondtam neki, hogy „mennem kell tömegezni”. Tömegezni? – kérdezte, majd hozzátette: „Mondd meg Pálinkó Marinak, hogy te többet nem tömegezel”. Ő akkor nekem egy elég nagyhatalmú gyártásvezetőnek tűnt, 22 évesen. Nem mertem ezt mondani, erre Béla a csuklómnál fogva berángatott a gyártásra és mondta, hogy „Attila nem tömegezik többet, jó?”. Mondták, hogy jó, mondtam, hogy köszönöm, Béla (nevet). Ő volt az első, aki nagy szereppel kínált meg, de hogy mi volt, arra már nem emlékszem” – mesélte Király Attila.

A színész arról is beszélt, sokan nem szeretik azt a kifejezést, hogy színésztechnika, de ő igen: „Mert a színészet nem csak képesség, de rengeteg tanult „skill” kérdése is. Ez egy szakma, amihez ha van képességed, akkor sok esetben a Jóisten belelehel, és művészetté válhat. De ha ez nem megy végbe, ennek a szakmának igenis vannak nagyon jól tanulható részei, amikkel remekül el lehet lavírozni, és ha az ember akár még tehetséges is, de mondjuk rossz állapotban van, ezekkel a szakmai fogódzókkal, titkocskákkal nagyon sokszor túl tud élni helyzeteket, amiket belülről talán éppen nem tud megoldani. „

Arról,szólva, lehet-e egzisztenciát építeni csak a szinkronból, Király Attila elárulta: ” Ezt igazából nem a megélhetés miatt csináljuk, sajnos, hanem azért, mert a nagy részünk szereti, amit csinál. Nem titok, hogy meg lehet ebből élni, ha az ember nagyon sokat dolgozik. De, hogy 60 évesen feltegyem a lábam, kinyújtóztassam a derekam és megnézzem, hogy mihez is van kedvem… Nos, ez egyikünknek sincs benne. Nekünk amíg élünk és amíg bírunk, addig dolgoznunk kell. Nem panaszkodom, mert nincs rá okom. Meg kell nézni, hogy egy uránbányásznak milyen az élete. Valószínűleg a miénk sokkal jobb. (…)

Semmi sem fog változni, amíg a mi szakmánk nem kap annyi megbecsülést újra, mint amennyit régen kapott. Az apukám színész, a Nemzet Színésze, Kossuth-díjas, ő a Király Levente, ő egy ilyen váó, egy idol és valóban az. A ‘80-as évek közepén, kamaszkoromban, bár nem voltunk gazdagok, nem volt kérdés, hogy meg fog-e élni, vagy hogy jó nyugdíja lesz-e. Nem volt kimondva, de az kvázi diktatúra volt, fontos volt a színház, fontos volt a színész, a kettős nevelésnek volt a része. Most nem fontos a színház, nem fontos a színész, csak egy nagyon szűk körnek. Ha valóban mindannyian azt tudnánk mondani, hogy ennyiért én nem dolgozom, hanem ennek négyszereséért, ötszöröséért, akkor el lehetne kezdeni beszélgetni. De ez a beszélgetés igazán nem tud megtörténni. A szinkronszakszervezet nagyon erősen próbálkozott éveken keresztül Rajkai Zoli vezetésével és én csak azt látom, hogy nem igazán jön össze a dolog” – fejtette ki Király Attila.

„Kútvölgyi Zsike, vígszínházi nagy színésznő azt mondta egyszer, délelőtt játszottuk talán A dzsungel könyvét; „Úgyis itt kell lennünk, miért ne játsszunk jól?”. Ez egy fontos és meghatározó mondat számomra, mert ugyanezt gondolom a szinkronról. Azt szeretem csinálni, aminél meg kell feszülni. Azért csinálom az egészet, hogy minél gyakrabban léphessek ki a komfortzónámból. Én magam, Király Attila egy rendkívül unalmas csávó vagyok, de ezeken a fickókon keresztül tudok egy nagyon izgalmas életet élni” – vallotta a színész.

A Café Marylin is egy ilyen projekt. A film alapötlete szerint ugyanis „az ország legismertebb szinkronhangja” nem is olyan egyedi, hiszen egy kis kávézó pincérének szinte teljesen megegyezik vele a hangja.

„Óriási ötlet. Nem is tudom elképzelni, hogy nem fordul majd át paródiába, de nagyon remélem, hogy nem fog. Nagyon nehezemre esett magamat hallani és nézni, mert ugye nekem kellett szinkronizálnom a partneremet. Láttam a filmet, de ugyanúgy, mint egy sima szinkronszerepnél, nem tudok odafigyelni magára a filmre, csak arra, hogy mit mutat az arc, milyen a hanglejtés, hogyan lehet kicsit javítani, máshova tenni bizonyos hangsúlyokat. A legnagyobb kihívás ez volt, megnézni magamat” – mesélte Király Attila.