A színész szerint nem jó irányba tart a világ, hanem a káosz és istentelenség felé, és akkor lesz egyensúly, amikor „a globalizmus címén újból erőltetett internacionalizmust felváltja a jó értelmű nacionalizmus”. A miniszterelnököt bátor embernek tartja, és arra kéri az Istent, hogy még az ő regnálása alatt menjen el.

A nyáron a 85. évét betöltő Kossuth-díjas színész szerint „ahol nincs istenlátás, ott elvadul a nép”, és manapság épp ez a helyzet.

AMandinernek adott interjúban többek között arról is beszél, hogy üdvösnek tartja, hogy „a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyeit „végre rendbe tették”.

Ennek következtében meglátása szerint „talán visszaáll a régi egyensúly, és ismét kinevelődnek azok a generációk, amelyeknek a tagjai között több lesz a férfi, olyan, aki adja és kapja a pofonokat, és nem távolról lesi a verekedést”.

Koncz szerint ugyanis „bátorság nélkül nem lehet hősöket játszani, bátorság nélkül nem lehet létezni sem”.

„Nem azt mondom, hogy a bátor ember örökké él, de a gyáva meg sose él” – tette hozzá.

Szerinte ugyan a liberális színjátszásnak is van helye a palettán, de semmi esetre sem a középpontban.

Úgy véli, a lelkekben akkor lesz egyensúly „amikor a globalizmus címén újból erőltetett internacionalizmust felváltja a jó értelmű nacionalizmus. Azt mondják az internacionalisták, hogy ők mindenütt otthon vannak a világban. Én meg nacionalista vagyok, itt vagyok otthon! Sőt, itt én vagyok a gazda!”

Koncz úgy látja „a magyart minden eszközzel védeni kell, mert szerintem veszélyeztetett faj”. Idézi Széchenyit, aki azt mondta, hogy „jó magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen”, és hangsúlyozza, a miniszterelnökünk is teszi, „akit a század legnagyobb politikusának tartok. Azért, mert család- és sportszerető, de ami a legfőbb érdeme az én szememben, hogy nem emeli fel a kezét, nem adja meg magát”.

A kérdésre, mi az az ars poeticája, azt felelte:
„Ne ölj! Ne lopj! Felebarátod házastársát ne kívánd! – ahogy a Bibliában is áll. Ezt nevezik röviden becsületnek. Tudom, hogy ez most nem divat, de vannak még emberek, köztük én is, akiknek igenis fontos. Nem csak magam miatt. Hanem mert én így őrzöm a hagyományainkat: apámét, nagyapámét, a magyar faluét, vidékét. A gyökereinket. „Mert jaj a háznak, mely alapba’ gyönge”, ahogy Petőfi is írta A nemzetgyűléshez című versében. Ehhez tartom magam. És akinek nem tetszik, az ne szeressen! Egyáltalán nem kell hogy mindenki szeressen! Különben is, milyen ember az, akit mindenki szeret? Semmilyen. „Mindenki barátja nem barátom nekem” – ezt meg Molière mondta. Elég, ha a tizenötmillióból tizennégymillió szeret.”

„Amikor a csodálatosan szép Az élet szerelmese filmet forgattuk, a Cannes-i nemzetközi filmfesztiválon a legjobb alakítás díját frissen elnyerő Págernek sokkal nagyobb gázsit kínáltak. Ő erre felment a filmgyári illetékeséhez, hogy „Koncz ugyanolyan trambulinszerepet játszik, mint én, most tessék megfizetni, nem amikor már vén ember lesz”. Hát olyan emberek vettek körül, mint ő. Vagy a másik tanárom, akivel aztán szintén többször dolgoztunk együtt, Sulyok Mária; tőle tartást lehetett tanulni. Emlékszem, egyszer megkért rá, hogy mivel „nemcsak vak, de süket is már”, nem hallja a végszót, ezért menjek a háta mögé, nyomjam meg a vállát, ha ő jön. Egy kis intermezzo ezzel kapcsolatban – hiába, ebben a korban ez már úgy működik, hogy az ember elmond egy történet, és a nyomában ott van száz másik. A Nemzeti Színházban csaknem százötven alkalommal voltam Lucifer a Tragédiában, Ádámot Sinkovits Imre játszotta. Nagyon szerettem, tiszteltem őt is, így nem szívesen tettem fel a kérdést: mi a végszó, vajon mikor szólalhatok meg? „Amikor abbahagyom”, felelte. Az élet ennyire egyszerű” – mesélte Koncz Gábor.