Cserhalmi György, a Nemzet Színésze. Csáki Judittal beszélgetett, az interjú a Színház.net oldalán jelent meg és a 2022. novemberi Színház Folyóiratban volt először olvasható. Megkérjük a kedves olvasót, kattintson át a teljes interjúért, mert érdemes elolvasni.
1.
Szacsvay Imre vihar-monológján a Lear királyból én a mai napig elsírom magam. Hallgasd meg, a rádióarchívumból elő lehet venni. Főiskolás koromban hallgattuk, és sírtunk a röhögéstől, hogy így nem szabad színésznek lenni. És amikor rendeztem Zalaegerszegen a Villa Negrát – tudod, ami a Hattyúdal című filmből lett, amiben Páger, Sztankay és Bodrogi voltak a főszereplők –, volt abban egy jelenet: egy központi szálláson hallgatják együtt a rádiót. És nem tudtam, hogy mit tegyünk oda, mert az égvilágon minden jogdíjas, pénz meg persze nem volt semmi. Aztán eszembe jutott ez a monológ, és kiderült, hogy ez nem jogdíjas. És a nézők is elkezdtek rajta röhögni, de csak olyan tíz-húsz másodpercig, aztán nagy csönd lett, a végén meg fújták az orrukat. Elképesztő volt. Én ott nagyon szégyelltem magam a főiskolás hozzáállásom miatt.
2.
Megéltem egy olyan dolgot, Erzsi betegségét és halálát, amitől ez az egész előző korszak kitörlődik, és ha fölmennék ma a színpadra, és ugyanazt csinálnám, akkor nagyon szégyellném magam. Márpedig ezt kérné tőlem a rendező, mert évtizedekig ez volt. Már a Lear királyban is azért voltam pipa a Bagó Bercire, mert mondtam neki, hogy ez az alak nem egy katona. Ez egy beteg, hülye öregember. Érzelmes, hülye fasz. Egy katona nem osztja fel a birodalmát.
3.
Emberekhez kötődtem, soha nem színházakhoz. Tudod, érdekes, hogy amikor én elkezdtem ezt a szakmát, akkor nem volt divat, hogy megismerje egymást a rendező és a színész. Ez a Zsámbéki–Székely párossal kezdődött. Ők kezdték el, hogy jó ismerni és érteni egymást. Ez nekem nagyon fontos pályaindító tudás lett.
4.
Emlékszem, hogy a Téli rege főpróbája előtti éjszaka Kende Jancsival találkozunk, valahol iszogattunk, aztán átmentünk a kis Olimpiába. Ott nagyon „betörölköztünk” a Margónál… Aztán Jancsi mondta, hogy most költöztek az Osztyapenko szoborhoz, Kérő utca 10., sose felejtem el, és hazavitt taxival magához. Egy híres maszkmester lánnyal, az Adrienn-nel élt akkor. Én teljesen kész voltam. Reggel fölébredtem egy idegen lakásban, fogalmam sem volt semmiről, hol vagyok, hány óra van… Kérdeztem Adriennt, hány óra. Mondja, tíz. Nahiszen! Telefon van? Van. Fölhívom a színházat, kérem a büfét, a Major vette föl. „Jaj – mondom –, tanár úr, az a baj, hogy a világ végén vagyok.” „Ugyan már – mondja ő –, a világ vége, az taxival tíz perc.” És képzeld el, beértem. Megyek föl a lépcsőn, azt hittem, hogy rémes vesszőfutás lesz, ott álltak az emberek, szürreális volt az egész, kinyitom azt a bizonyos második üvegajtót a lépcső tetején, és ott térdel a Major. „Álljon meg!” Elővett egy fehér zsebkendőt. „Jöjjön közelebb!” Odalépek elé, és… kipucolta a cipőmet. „Öltözzön át, kezdünk!” És képzeld el, a főpróba végén vár a cédula: „Kötelezem, hogy ezentúl csak másnaposan játszhat. Major Tamás.” Teljesen megfogott, levett a lábamról.