Színházigazgató és művészeti tanácsadója, színész és rendezője, tanítvány és mestere – Rudolf Péter és Valló Péter alkotótárs-párosa hosszú közös múltból építkezik. Most Valló Péter rendezi a Vígszínház színpadjára újra színészként felálló Rudolf Pétert. Páros interjút készített a 24.hu.

A színház friss bemutatója, a Barátom, Harvey kapcsán Rudolf Péter elmondta, miként választották a darabot: „Valami lélekemelőt kerestünk ezekben a kusza időkben. Úgy éreztük, hogy a megtépázott idegzetű nézőknek és alkotóknak is szükségük van valami szívmelengető történetre, humorra és lírára, ha lehet, egyszerre. Ez volt a legfőbb motivációnk.”

Rudolf Péter szerint ha az igazgató színész is, magától értetődő, hogy előbb-utóbb színpadra lép: „Én most először tapasztaltam meg ezt a váltást. Nagyon sok hozadéka van. Nyilván egészen más diskurzus alakul ki a próbafolyamat alatt, mint a harmadik emeleten az igazgatói szobában, más szemszögből látjuk egymást. Jó érzés volt így együtt lenni a kollégákkal. A színházunk működésére is jobban rálátok, a bőrömön érzem, mi jó, mi rossz. Volt bennem félsz, hiszen húsz éve nem álltam ezeken a deszkákon. Az pedig egy külön nehezítés, hogy négy éve nem próbáltam színészként. Rendeztem a Pestiben meg Pécsett, aztán jött az igazgatás és a harc a Coviddal. Péterrel persze már jó ideje beszélgettünk erről, hogy itt az ideje visszatérni színészként, és meg kell mondjam, hálás vagyok neki és a sorsnak, hogy ez megtörténhetett. Minden félelmem dacára hamar átbillentem, itthon vagyok. Megérkeztem.”

Hosszú a közös történetük: Rudolf Péter Valló Péter osztályában végzett az SZFE-n, aki aztán később többször rendezte is, most pedig a Vígszínházban is szorosan együtt dolgoznak. Ennek kapcsán Valló Péter úgy nyilatkozott: „Az, hogy elég sokszor dolgoztunk már együtt, számomra kifejezetten könnyebbséget jelent, hiszen bizonyos értelemben fel vagyok készülve abból, hogy Péter „miket fog művelni”. De félretéve a tréfát: amikor ráosztottuk Péterre ezt a szerepet, nagyon biztos voltam magamban amiatt, hogy nem egy ismeretlen emberrel állok szemben, hanem valakivel, akit a munkáin keresztül és emberileg is ismerek. (…) Azt hiszem, a Vígszínháznak is nagyon jót tett, mint ahogy minden színháznak egyébként nagyon jót tesz, amikor ilyen nyugodt, harmonikus munka folyik.”

Rudolf Péter úgy látja, hogy egy kiszámíthatatlan időszakban, amikor szinte semmit sem lehet tervezni, egy békés munka többet jelent, mint amit önmagában jelentene: „A színházi lét nyilván hektikus, szinte kötelezően ki kell lógjanak az idegeid, ebből élsz. A másik oldalról viszont, ha maga a munka békés, bízom a másik emberben, és ő is bízik bennem, akkor ez az idegállapot maga a koncentráció. Ez az ugródeszka. Nagyobb esély van szélsőségesen jót csinálni akkor, ha egyébként ez a béke megvan – ez az én mániám, és tudom, hogy ez Péternek is alapképlete.”

A direktor arról is beszélt, nehéz a jövőt megtervezni, kitalálni, mi vonzza be a nézőt: „Mire vágyik az ember. Én magam mire vágyom. Elmenekülni a világ elől, megmártózni valamiben, ami elernyeszt, hogy ne fájjon a világ, vagy karcosnak lenni, sebészkést használni? Biztos, hogy most nagyobb energiákat kell mozgósítanunk, bármit csinálunk. Ráadásul nem látjuk még a végét, és már nem is merek jósolni. (…) Egyrészt mind a ketten hiszünk abban, hogy beszélgetésekből, „fecsegésből” nagyon sok minden tud megszületni. Most olvastam egy kutatást arról, hogy a nagyon célirányosan működő multiknál is megállapították, hogy a feszes munkatempójú, kimért stílusú értekezletekhez képest mennyivel több ötlet, megoldás születik lazább keretek között zajló diskurzusok közben. Ugyanakkor közben itt van ez az intézmény, ami engem nagyon pragmatikus életvitelre kényszerít, adott egy keretrendszert, amiben működnünk kell. Ezzel viaskodunk, mert mi szeretünk egy kávé mellett „csak úgy” beszélgetni, amúgy Harvey-módon. Közben meg időpontok jönnek, premier lesz, karácsony lesz, szilveszter lesz, diktál az élet. (…) Egyszerre kell szabadon gondolkodni, álmodni és racionálisan szervezettnek lenni.”