Kovács Bálint újságíró, író, a Színházi Kritikusok Céhének társelnöke a HVG oldalán tett közzé publicisztikát arról, miként látja a Nemzeti Színház igazgatója, Vidnyánszky Attila gesztusát, hogy visszavonta lemondását a teátrumban történt baleset után.

„A se embert, se istent nem tisztelő, mindenből gúnyt űző South Park rajzfilmsorozat alkotói Donald Trump beiktatása után valamivel bejelentették: többet nem poénkodnak az amerikai elnökön a sorozatban, ugyanis Trump napról napra lép valami olyat, ami sokkal abszurdabb, mint amit ők valaha is ki tudtak volna találni viccből. Na ilyen érzés olvasni Vidnyánszky Attila alákérdezős propagandainterjúját a Fidesz pártlapjában, a Magyar Nemzetben arról, hogy a Nemzeti Színház igazgatója visszavonta a lemondását. (Az ügy szókészlete egyébként jogilag tökéletesen abszurd, felmondás el nem fogadása, visszavonása, a visszavonás elfogadása: ilyen jelenségek a munkajogban nem léteznek, de hát ki akad ezen már fent a NER tizennegyedik évéhez közeledve.)

„Legfeljebb ha glóriát és angyalszárnyat rajzolna rá, és egy felhőn ábrázolná Vidnyánszkyt, már csak az lenne az a szint, ameddig Vidnyánszky maga nem ment el, teljesen komolyan gondolva saját szavait.

Hogy a Nemzeti vezetését „Istentől kapott ajándékként” éli meg. Hogy a Nemzeti működése „mennyire nehezen teszi lehetővé azt, hogy kiváljak az életéből”. Hogy az a felelős döntés, ha nem vállalja a felelősséget. Hogy pozitívumként említi azt a felfoghatatlanul abszurd helyzetet, hogy saját privát játszótereként használja az ország nemzeti színházát, amelyet lassan tényleg indokolt lenne Vidnyánszky Attila Teátrummá átnevezni: „Az előadások többségét én rendeztem, tehát nélkülem nehezen felújíthatóak. Kell, hogy segítsek.”

Vagy hogy úgy tesz, mintha elhinné, illetve ami sokkal súlyosabb: talán tényleg elhiszi, hogy a bevallottan a párt által kijelölt úthoz való igazodásként, kötelezően kiadott Vidnyánszky-támogató közlemények ténylegesen az ő bájos, becses személyéről szóltak, nem pedig arról, hogy végre kell hajtani a Fidesz akaratát, és a Fidesznek most épp nincs energiája új intézőt keresni a színházpolitikai döntésekhez, így tehát legalább hunyorítva, a leges-leghülyébbek számára egy egész kicsit hihető módon a társadalmi igény és a legitimáció látszatát kellett kelteni Vidnynánszky megtartásához” – fogalmaz Kovács Bálint.

„Ezeket most hagyjuk is. Tényleg nincs rá mit mondani, az esetleges istenkomplexus, netán narcisztikus személyiségzavar tüneteit nem tisztünk keresni, nincs is hozzá szakirányú diplománk. És nem is ez a lényeg.

Ami igazán vérlázító az interjúban, Vidnyánszky hozzáállásában és persze rajta keresztül az ország vezetésének hozzáállásában, az a konkrét ügy kezelése” – teszi hozzá az újságíró.

(…)

„De ha a kedves olvasó azt hinné, már elértünk a leginkább vérlázító részletekig az interjúban, téved, az még csak most jön. Az az, ahogyan Vidnyánszky azt mondja: „Nyilván az igazgató és a rendező felelőssége, hogy minimalizálja a kockázatok lehetőségét, számát, de ezeket teljesen kiiktatni nem lehet, a színészeknek pedig meg kell tanulnia egy-egy díszletet használni.” Vidnyánszky Attila tehát azt üzeni a még ágyban fekvő színészeinek:

Meg kellett volna tanulnotok használni a díszletet, és akkor nem estetek volna le” – fogalmaz Kovács Bálint.