Január 12-én nyílik meg Labdák a tetőn címmel Gergye Krisztián táncművész, koreográfus kiállítása a Jurániyban. A tárlat a művész akvarelljeit vonultatja fel.

Ajánló sorok a kiállítás elé:

Az ember be van szorulva a lakásba. Egyedül van. Egyedül van beszorulva. Jelen esetben van erkély. Az ember kimegy. Odakint is egyedül van. Szerencsés, mert hatalmas térrel szembesülhet, ami Újlipótvárosban, második emeleten igencsak ritka: 180 fokban eget lát. Levegőt kap. Azért lehetséges ez a térélmény, mert a házhegyek völgyében egy iskola van, és annak tornaterme egy különálló épület, ami nem hatalmas, mégis hosszan elnyúlva kiköveteli magának a területet, amin laposan elterpeszkedhet. Unalmasan. Ez az építészeti szegényesség, ez a tárgyilagos vagy inkább célzatos unalom adja az ember bezártságában is felszabadító lélegzetvételének lehetőségét.

Most kivételesen csend van, mert mindenki más is be van szorulva a lakásába, nincs tornaóra, sem esti fociklub apukáknak, amikor őrjítően sikkantgatnak a gumitalpú cipők. 

A tornaterem tetején labdák vannak. Labdák a tetőn. Még akkor kerülhettek oda, amikor iskolába járhattak a kölkök. (Az ember eddig nem vette észre. Eddig csak az eget nézte valószínűleg.) Nagyon sokféle labda van. Mintha a gyerekek saját egyedi labdáikat hozták volna be a suliba elveszíteni. Annyi labda van, hogy úgy tűnik, tilos lehet labdát bevinni a suliba, merthogy nem adták vissza őket a szerencsétlenül járt tulajdonosaiknak, akik nem mertek szólni. Vagy direkt rugdosták fel egymás labdáját ezek a kis kegyetlenek… 

Ahány labda van, annyiféle. És valahogy a kosz, vagy a gyors öregedés, amiben elhagyatva részesülnek, valamiképp egységesíti őket. A kicsi pöttyöst a kosárlabdával, a focit a röplabdával teszi hasonlatossá. Elveszettségükben egyívásúvá válnak.

A labdák folyton mozgásban vannak, kéménybe akadnak, párkányra futnak, de ami nagyon érdekes, hogy összegyűlnek. Találkoznak, egymással játszanak. Ritkán van labda egyedül. Ha esik, akkor tócsákba gyűlnek lebegni, saját tükörképük felett tetszelegni. Furcsa, hogy egy tető sohasem vízszintes, nyilván, de úgy nem vízszintes, hogy rosszul, merthogy a labdák valamiképp furcsa mélyedésekbe gyűlnek, és a tetőnek olyan pontjain jelennek meg, mintha tudatában lennének, hogy hol is szerepelhetnének szebben – hacsak nem eljutottak végre valamelyik sarokba. Ott  mindig hosszabban vannak, napokig, hetekig szenvedik büntetésüket. 

Az ember naponta többször kimegy az erkélyére, és már nem a felhőket nézi, hanem a labdákat. Nagyon szép, szomorú történeteik vannak. 

Aztán újrakezdődik az élet, ki lehet menni, az iskola zsivaja olyan erős, hogy be kell csukni az ablakokat, mert elviselhetetlen az üvöltések összhangzata. Viszont így újabb labdák érkezhetnek a közösséghez. Minden frissen érkező még olyan üde, színes. Nem baj, hamarosan kifakul ő is, belesimul a kollektív elszürkülésbe. 

Közeledik a nyár, most már elég sok labda gyűlik össze. Aztán egyik napról a másikra hirtelen eltűnnek. Nyilván valaki összeszedte őket, amíg az ember épp nem figyelt oda. Nyári szünet az iskolában. Nincs mit nézni a tetőn, marad az ég szép tágassága. A labdák hiánya mégis veszteség. Szeptemberben naponta figyeli az ember, mikor jelenik meg az első, de nem lehet tetten érni őket, mire feleszmél, már megint párban van két pöttyös, és egy kivételesen szép bordázott bőrlabdát sodor feléjük a szél. A téli szünetig újra gyülekeznek. Aztán újra eltűnnek. Újra és újra. 

Soha nem láttam a labdaszedőt, és most már nem is fogom. Elköltöztem. De a labdák emléke folyton bennem él.

A kiállítást megnyitja: KESZÉG LÁSZLÓ

Helyszín: JURÁNYI GALÉRIA
Kiállításmegnyitó: 2024. JANUÁR 12. 18.00
Megtekinthető: 2024. FEBRUÁR 29.