Lassan húsz éve megy át a Müpa összes jelmeze Marika kezei között, sőt, még egyes kollégák ruhadarabjai is megfordulnak nála, ám a több ezer darab közül így is pontosan tudja, melyiket hol keresse. De mit is csinál egy öltöztető? Milyen trükkjei vannak arra, hogy akár harminc másodperc alatt ruhát cseréljen egy művészen? Többek közt ez is kiderül a Müpa jelmeztárának vezetőjével készített interjúból.

– Mikor és hogyan kerültél a Müpába?

– 2005 májusában, még a Budapest Táncegyüttes öltöztetőjeként. Az Egri csillagok című táncjátékot mutattuk be, és akkor tudtam meg, hogy a Nemzeti Táncszínház öltöztetőt keres az itteni táncelőadásaihoz. Imádtam népviseletet varrni és öltöztetni is, de az állandó utazást, pakolást, a nehéz jelmezek cipelését, ami korábban a munkámmal járt, már nem bírta a gerincem, úgyhogy váltanom kellett. Amikor idekerültem, a Müpa műhelye üres volt. Egy mosó- és szárítógép állt a mosodában, egyetlen ruhatartó állvány sem volt összerakva, a műhely közepén pedig egy szabászasztal és egy háztartási varrógép árválkodott egy vasalódeszka társaságában.

– Húsz év alatt sok minden történt e falak között. Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt két évtizedből?

– Ennyi év öltöztetői munkával a hátam mögött tudom, hogy nem hiába keveredtem ide. De leginkább arra vagyok büszke, hogy ezalatt az idő alatt egyetlen művésszel sem volt nézeteltérésem. Sokszor kapok dicséretet a művészektől, és noha nem vagyok könnyű eset, empatikusnak tartanak. Az első bemutatóm végén úgy sírtam, mint egy kisgyerek, mert bár nem álltam a színpadon, tudtam, hogy a taps az öltöztetőknek is szól.

– Jól sejtem, te vagy az az ember, akit először kérdeznek meg a művészek, ha nem találnak valamit. Ez azt jelenti, hogy az előadás alatt végig a színpad mellett kell lenned?

– Ha saját előadásunk van, és nincs próba, akkor az előadás előtt egy órával már ott vagyok. Ha öltöztető próba is van, akkor azon is ott kell lennünk, hiszen ilyenkor lepróbáljuk az egész folyamatot. Ilyen például a Holle anyó: reggel bejövünk, összeszedjük a sztendereket (ruhatartó állványokat – szerk.), dobozokat, és megyünk a színpadhoz. Általában én vagyok a szólisták öltöztetője, Mariann kolléganőm pedig a táncosoké. A Holle anyó esetében szerencsések vagyunk, mert mindenki fel tudja venni az első ruháját, a legnagyobb szükség a gyorsöltözéseknél van ránk.

– Olyankor mi történik pontosan? Jöttek már szembe velem olyan videók, ahol a színpad mögött lerántják a ruhákat a szereplőkről, de olyat is láttam, ahol a művész énekelt is közben. Ezek valóban így zajlanak?

– Van ilyen is, de az, hogy hogyan oldjuk meg ezeket a helyzeteket, mindig megbeszélés tárgya. Ha például cipzáras ruháról van szó, akkor csak lehúzom, és halkan jelzem a művésznek, hogy hova lépjen, mivel nagyon kevés az idő.

A Holle anyónál Süle Dalma öltözése úgy szokott zajlani, hogy lejön a színpadról, leveszem róla az aranykabátot, miközben Holle anyó ruhája már körben elő van készítve, hogy könnyedén bele tudjon lépni, és én onnan emelem fel rá. Közben a fodrász is segít, tartja Dalma haját, amíg felhúzom a cipzárt, vagy éppen megfogja az övét. Ezután rendbe teszem a levetett aranyruhát, mert ezt meg kell ismételni visszafelé is, az idő pedig nagyon kevés.