Az alábbiakban Lengyel György Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező, egyetemi tanár, színházigazgató, érdemes és kiváló művész sorait olvashatják, amelyet eljuttatott szerkesztőségünkhöz.
Színművészeti.
A múlt és a jelen
(Egy 46 éven át a Színművészetin tanító színházi pedagógus vázlata egy hosszabb gondolatmenethez)
A szabadságharc leverése, majd az önkényuralom évei után, némi enyhítés jeleként Ferenc József anyagi segítséget adott a szűkölködő Nemzeti Színháznak és engedélyezte, hogy Paulay Ede – a kor legjelentősebb színházi embere, a Nemzeti igazgatója – megalapítsa az első magyar színiiskolát 1885-ben, Színész Tanoda néven, amelyet Paulay aztán harminc éven át vezetett.
Ezután olyan két direktor került az intézmény élére, akiknek idején a színészoktatásban alapvetően az akkori patetikus, retorikus Nemzeti Színház játéksítílusa volt az irányadó.
Később Tóth Imre, ugyancsak Nemzeti direktora idején azonban korszerűbb stíluseszmények érvényesültek a tanításban. Ebben egyre nagyobb szerep jutott a korszak kiemelkedő reformer rendezőjének: Hevesi Sándornak, aki a Thália Társaság vezetésével, majd a Nemzeti élén is a legkorszerűbb költői realista törekvéseket képviselte.
A Színművészeti Akadémia történetében nagy fordulatot hozott Ódry Árpád igazgatása (1930 – 1937). Ő alapvetően megújította az oktatás szellemiségét és gyakorlatát. Őt a mi – 1956- 1961-ig voltam a Színház és Filmművészeti Főiskola hallgatója – idősebb tanáraink nemcsak a legjelentősebb színészek egyikének, hanem a legkiválóbb pedagógusnak tartották.
Az ő idejében indult meg az első színházrendező osztály Hevesi Sándor vezetésével, és ekkor indult először filmszínész osztály is.
1937-ben Kiss Ferenc, Ódry tanítványa, a Nemzeti egyik nagyrabecsült, jelentős színésze, ahogy akkor mondták: oszlopos tagja, az Akadémia tanára lett az igazgató.Tanítványai közül többen hálásan emlékeztek rá.
Kiss Ferenc később egyre inkább a szélsőjobb politika követője, propagandistája, majd hatalmának gyakorlója lett. Elnöke lett a Színészkamarának, amely egyre inkább politikai szervezetté vált. Ez a Kamara határozta meg a baloldali és zsidó származású színházi emberek sorsát – eltiltották őket a szerepléstől.
Kiss Ferenc komoly művészi vétke, hogy megakadályozta dr. Németh Antalnak, a Nemzeti Színház akkori igazgatójának, a kiváló rendezőnek pedagógusi tevékenységét. Ellenségének tartotta őt és folyamatosan támadta, amelyben része volt annak is, hogy Németh nem értett egyet Kiss Ferenc kamarai tetteivel sem.
1944. október 15.-én Szálasi a nyilas hatalom átvételekor nevezte ki Kiss Ferencet a Nemzeti élére.
(Kiss Ferenc később, 1953-ban szabadult a börtönből. Néhány év múlva, 1956-ban újra színpadra lépett, többek között volt tanítványa – a Kamara által korábban eltiltott Várkonyi Zoltán Vígszínházában.Kiss Ferenc emlékezéseit „Mindenért fizetni kell” címen írta meg.)
1945-ben a háború előtt bátor avantgárd rendező és jelentős elméleti munkásságú Hont Ferenc lett a Színművészeti Akadémia igazgatója, 1949-ig. Azonban Hont egyidőben több meghatározó intézmény legfőbb vezetését is vállalta, a Filmgyárnak és a Madách Színháznak is igazgatója volt. ( Akadémiai tanítványai egy szilveszteri pamfletben kifigurázták a soha sehol meg nem található többszörös hatalmú Hontot, amelynek poénja az volt, hogy mindhárom intézmény titkárnője csak azt tudta mondani a Hontot telefonon keresőknek: Hont elvtárs már elment!)
(Hont egyébként ebben az időben a magyar színjátszás egyik „megrontója” is volt: jelentős magyar és külföldi hagyományok helyett az eltorzított szovjetesített Sztanyiszlavszkíj tanításokat erőltette. –
Hont 1954-ben megalapította a Színháztörténeti Múzeumot, amely ma is eredményesen működik. ( OSZMI )
Az igazgatók sorában Simon Zsuzsa színésznő következik, aki a sztálinista korszak éveiben ( 1950 – 1956) igazgatta az intézményt, amelynek ekkor már Színház és Filmművészeti Főiskola volt a neve.
A polgári színház egykori naívája a kegyetlen korszak engedelmes bábja lett, afféle komisszár.
( Idős korában, 1956 után népszerű tanára, több alkalommal osztályfőnöke lett a Főiskolának, akit nagyon szerettek növendékei.)
De!
Hont idején Márkus László, a sokoldalú nagy rendező, vagy a korszak kiemelkedő színészei közül többen, mint Somlay Artúr, Lehotay Árpád, Abonyi Géza, vagy 1950-től már a mi korszakunk mestere: Nádasdy Kálmán is tanított a Főiskolán. De a tanárok között ott voltak már a következő generáció jelentős fiatal művészei is.
Gellért Endre a Nemzeti Színház főrendezőjének pedagógiai munkássága a Színész Főtanszak élén 1950-től haláláig (1957) meghatározó jelentőségű.
Rendkívüli tehetségek sorát nevelte fel.
A rendező tanszakot Nádasdy Kálmán és Major Tamás irányították kiválóan.
Színészmesterséget tanított több jelentős színész – többek között Sulyok Mária, Olty Magda ( 1957 – 1962-ig főigazgató), Básti Lajos, Várkonyi Zoltán. A színésznevelés legendás mestere volt Pártos Géza, s a Főiskolán tanított az akkori magyar rendezők java.
Gellért Endre a halála előtt Ádám Ottót, tanársegédét, rendezőt javasolta az utódának, aki később évtizedekig a Főiskola – Egyetem meghatározó tanára, egyik vezetője lett.
Két kimagasló rektor: Nádasdy Kálmán és Várkonyi Zoltán és utódaik idején taníthattam én is a Főiskolán 46 éven át színházrendezőket, színészeket, dramaturgokat, színház elméleti hallgatókat.)
Nádasdy szellemiségének gazdagsága, Várkonyi szikrázó tehetsége és gyakorlati érzéke életreszóló példát jelentett nekem.
(Az őket követő rektorokról, tanárokról tanuként majd később írok, de ennek nem most van ideje. Többeket nagyra becsültem, többek munkájával egyetértettem, s többekével nem. Éppen úgy mint egykori tanáraim közül se mindenkit tudtam elfogadni.)
*
Napjaink elhatalmasodó, az Egyetem munkáját, életét érintő kidolgozatlan és váratlan beavatkozás idején, az előző majd félszázad tanujaként döbbent és természetesen tehetetlen vagyok.
Nem értem, hogyan lehet kétségbe vonni a Főiskola / Egyetem alapvető értékeit, a pedagógiai munka javát, szellemiségét, nemzeti elkötelezettségét és vitathatatlan eredményeit.
Mire alapozva éri támadás a Főiskolát, annak tanárait?
Lehet bírálni a szakmai munkát, elképzeléseket konkrétumokkal, de általánosságokkal, gyanúsításokkal semmiképpen sem!
Hazafiatlan lenne a Főiskola – Egyetem hagyománya vagy jelene ?
Jelen voltam, amikor elsőéves koromban, 1956- ban, a forradalom leverése után összeforrott az egész Főiskola. Gyárfás Miklós, a Forradalmi Bizottság volt elnöke a magyar szó erejébe, a magyar nyelvbe kapaszkodást hirdette nyíltan.
Mi hallgatók mindnyájan tanui voltunk, amikor 57-ben a Kádár korszak elején több politikus ( Marosán György, Aczél György és mások) megalázták a bátor tanárokat. Minket diákokat is megfenyegettek.
Ott voltam, amikor Major Tamás, Olty Magda főigazgató és sokan mások a kivégzésre ítélt Gáli József író, akkor végzős hallgató életéért harcolt.
Gyárfás Miklós dramaturgia óráin 1957 után Németh László műveit tanította, amelyeket akkor még alig játszottak.
Idézhetném sok – sok tanár – társam munkáját, szellemiségét és morális tartását, élőkét és azokét, akiknek csak az emléke él már, mint Nádasdy, Várkonyi, Osztovits Levente, Kerényi Ferenc, Ádám Ottó, Vámos László, Gáti József. Ők mind a magyar kultúra értékeire alapozva tanítottak., mintahogy utódaik, a mai legjobb mesterek is, Székely Gábor, Máthé Gábor, Zsámbéki Gábor, akiknek a munkáját és eredményeit jól ismerem.
A rektorok közül többek munkáját, elhivatottságát, szakértelmét és kiváló eredményeit elismertem, becsültem. (Azokról a rektorokról, akikkel vitám volt vagy akikkel magamban vitatkoztam, nem most kell írnom.)
Ami ma történik, az Egyetem életének ez a fejezete már a XXI. század történéseihez tartozik.
Mélyen elhibázott, megosztáshoz vezető, – félek – tragikus lépés történt, amelyet a hatalom koncentrálás törekvése vezet.
A tárgyalások elmaradása, az egyeztetés hiánya, a tanárok és a hallgatók meg nem hallgatása alapvetően idegen a jó pedagógiától.
És mindez ma történik, már nem elszigeteltségben, nem a II.világháború, vagy a sztalinizmus, vagy a forradalom leverését követő időkben.
Ma egy önmaga sorsát nemcsak megélni, de határozottan és tudatosan alakítani akaró fiatalság tölti meg az Egyetemet, s kapaszkodik össze ebben a küzdelemben.
A fiatalok mellett ma rengetegen állnak és szólalnak meg. Még a külföldi szakma jeleseinek figyelmét is érezhetjük, aggódásukat a művészet és a tanítás szabadságáért hazánkban.
A Színművészeti hallgatóinak küzdelme és összefogása meghatározó fordulatot jelent, nemcsak az Egyetem életében.
Én, — csupáncsak várok,
Vitézlő harcos nem lehetek….
(De) Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem.
(Ady Endre: Csák Máté földjén)
Lengyel György