Bemutatták April De Angelis Színésznők c. darabját Sztarenki Pál rendezésében a Pinceszínházban. A három darabbéli színésznővel, Györgyi Annával, Jeney Lucával és Nagyabonyi Emesével beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló tehetséges prostituáltakról, a mai napig a színésznőknek kiosztott skatulyákról, szerzetesi életről, a darabbeli színésznők karaktereiről, a pályaválasztás egykori motivációiról, a színpadon megszülető varázslatról, a kiszolgáltatottságról és a színház motiválta döntésekről…
Melyikőtöknek mi jut eszébe először arról: tehetséges prostituált?
Emese: Indulat, amit a gyomromban érzek. Ez részben annak az angliai kornak szól, amikor így tekintettek a színésznőkre, részben pedig annak, hogy ez a viszonyulás sajnos napjainkban épp úgy jelen van, mint ott egykor.
Luca: Igen, sajnos van,
aki most is pont ezt gondolja a színésznőkről, így szerintem fontos elmondanunk, hogy ez nem így van.
Emese: Ha ezt a jelzőt így szó szerint nem is kaptam meg szemtől szembe, ám a kommunikációban sokszor éreztem, hogy úgy kezelnek, mintha valami könnyűvérű csajszi lennék.
Anna: Ezt egy ilyen korú hölgytől megkérdezni, hogy mi jut eszébe a tehetséges prostituáltról… Bár igaz, vannak e területen is vén rókák, öreg matrónák… Emese könnyed csajszis minősítéséről az jut eszembe, hogy színésznőnek lenni inkább szerzetesi élet. Próbák és előadások keretezik az életét, ha szerencsés, akkor közben forgat is. Előadás előtt nem eszik bablevest, nem hízhat meg…
Ez inkább egy nagyon is szabályokhoz kötött élet. Az, hogy könnyed lenne? Biztos van egy olyan része is, amiről a közönség azt hiheti, teszem azt egy bemutató után, amikor kiengeded a gőzt… Viszont ahol eddig dolgoztam, én csak azt láttam, hogy ezek az emberek pedánsak, odafigyelnek a dolgaikra. A színésznőket könnyednek, frivolnak tartani, azt hiszem, inkább csak valami romantizálás.
Ma már inkább a megélhetés jelent gondot, nem a frivolság, persze biztos van olyan is, akinek gazdag pasija van, és akkor eltartják. Ma már ebben a szakmában, még azoknak a bizonyos szereposztó díványoknak ellenére sem lehet csak úgy…
Emese: Nagyon sok alázatot, lemondást kíván ez a hivatás, és talán pont emiatt vált ki belőlem ez a jelző ilyen elemi dühöt. Színésznőként ez a reakcióm a „tehetséges prostituált” kifejezésre. Ugyanakkor nem szeretnék általánosítani vagy úgy beszélni erről, mintha valódi prostituáltak nem léteznének. Prostituáltak vannak és az ő esetükben jóval komplexebb és fájdalmasabb arról beszélni, hogy mit jelent a tehetség. Nőként fontosnak tartom, hogy kimondjam: nagy valószínűséggel sokkal kiszolgáltatottabb egy prostituált élete, mint egy színésznőé.
A Színésznők c. darabban a ti hármótok színésznői hogyan jelennek meg, milyen e három színésznő?
Luca: Az én színésznőm a darab feléig egyáltalán nem színésznő. Ő az a tipikus „bemászom az ablakon” esete, aki kitalálta, fejébe vette, hogy ezt fogja csinálni. És aztán szép fokozatosan színésznővé válik. És bizonyos esetekben az előrébb jutásért belekényszerül vagy belemegy olyan helyzetekbe, amelyek talán nem méltóak hozzá.
Emese: Az általam megformált színésznő a harmincas évei elején jár, gyermekien szenvedélyes lélek, a szélsőségek embere. Ha haragszik, akkor nagyon haragszik, ha örül, akkor nagyon örül. Mélységesen hisz a közösségben, a színház erejében. Végletesen harcos alkat. A másik két színésznőhöz való viszonya erősen ambivalens, talán azért, mert ez a karakter valójában egy vezető. Ő az a meg nem értett zseni, akit mások is égetnek, de saját magát is elégeti a színpadon.
Anna: Az én színésznőm egy idősödő hölgy, aki végtelenül magányos. Vezető színésznő, de már csúszik ki ebből a státuszából, mert jönnek a fiatalok, tulajdonképpen belemenekül egy álomvilágba. És kicsit meg is zavarodik a végére. Nincs gyermeke sem, ez is fontos momentum.
Szerintem a gyermekvállalás fontos kérdés egy színésznőnél, hisz van, aki a karrierje miatt egyáltalán nem vállal gyereket, van, aki szeretne, de nem sikerül, és van olyan is most már, sőt általános, hogy egyre több színésznőnek vannak gyerekei, akár két-három is – ami csodálatos, mert szerintem ez a lehető legjobb dolog!
Ha már vállalás: hogy emlékeztek, hogyan indultatok a saját színésznői utatokon?
Emese: Én egyáltalán nem akartam színésznő lenni. Annyira nem, hogy el is ítéltem azokat a barátnőimet, akik erre adták a fejüket. Közgazdásznak készültem, és nem azért, mert ez volt a nagy álmom. A fuvola volt az álmom, de amikor 13 éves voltam, történt egy nagy változás az életemben, ami áthúzta a terveimet és eltávolodtam a zenétől. Ezért középiskolás koromban közgazdásznak készültem, bekerültem viszont egy amatőr színtársulatba.
Egyszer a színpadon, szereplés közben a képzeletnek egy olyan intenzív valósága született meg, tört fel belőlem, hogy magam is teljesen ledöbbentem. Az előadás után a rendező és a játszótársak odajöttek, megkérdezték, hogy mi volt ez? De nem is a dicséret, hanem ez a belső élmény terelt e felé a pálya felé, és ez a későbbiekben is így volt.
A mai napig ez az, ami a leginkább foglalkoztat, motivál, megismerésre, kutatásra, kísérletezésre sarkall: a képzelettel teremteni és ezen teremtés által hatni – felemelni, felrázni, elgondolkodtatni, gyógyítani… Lenyűgöz, hogy ez egyáltalán lehetséges. Ez varázslat.
Luca: Én szerettem volna színész lenni. Gyerekkoromban azonban féltem mindentől, mindenkitől.Nekem az segít, ha azt mondom, hogy ez most nem én vagyok, és ettől valahogy sokkal többet merek, mint egyébként. Számomra pont ettől érdekes ez a szakma, mi az, amit meg merek csinálni a színpadon, az egésznek ez a játszani akarás a lényege.
Anna:
Félénk egy kislány voltam, ezért aztán rólam senki nem is gondolta volna, hogy… Mindig az utolsó padban ültem, vastag pulóverekbe burkolódzva. Amit az életben nem mertem, merek, azt a színpadon megtehetem, és még pénzt is kapok érte!
Nem volt bennem semmiféle nagy, vízválasztó elhatározás, hogy akkor én mostantól színésznő leszek, inkább csak belesodródtam a színház és a filmek szeretete miatt.
Szerintetek a Színésznők c. darab mit tud, mit szeretne megmutatni ebből a színésznői létbe való belesodródásból?
Anna: A kiszolgáltatottságot. Ezt viszont zseniális módon képes megmutatni. És ez azóta sem változott. Azaz: mások döntenek az életedről. Kapsz-e lehetőséget, vagy csak a fürdőszobában énekelgetsz. És még valamit, a másik legfontosabbat: a játék örömét.
Emese: Ez az előadás egy néma kiáltás a színházért, a színésznőkért, a közönségért. A nőkért, a közösségekért, és most itt a közösség szót emelném ki erőteljesen. Ennek a közösségnek a férfiak is tagjai, annak ellenére is, hogy az előadásban nem igazán jelennek meg, ám a hatásukat mindvégig érezzük.
Luca:
Azt érzem, hogy még a kiszolgáltatott helyzetekben is a döntéshelyzeteket mutatja meg. A színházban, a színházcsinálásban, a próbákon nagyon sok mindenben nem értünk egyet – engem pont ez érdekel legjobban a színházban. Ez az egész nem arról szól, hogy előre mindenben megállapodtunk, megállapodunk, hanem rengeteget beszélgetünk, eltérő szempontokat ütköztetünk.
A darabban is az adott egyén döntésében, választásában tud megmutatkozni a személyes felelősség. Ez szerintem a legfontosabb, még akkor is, ha senkitől sem várható el, hogy minden helyzetben (vagy egyáltalán bármelyik helyzetben) jól döntsön.