„Magyarázat mindenre?” címmel írt közösségi oldalán a TÁP Színház alapítója, a Katona József Színház művésze, Vajdai Vilmos.

„Magyarázat mindenre?”

Minden amit hallunk vélemény, nem tény. És minden, amit látunk, nézőpont, nem a valóság. – Marcus Aurelius

Megpróbálom elmondani, mi is történt, tényszerűen, bár mint tudjuk, tény nincs csak vélemény. (Marcus Aurelius)

Ott kezdődött, amikor a Rokonok próbafolyamatának elején az egyik díszítő meglehetősen indulatosan felszólította a Carson Coma(játszottak az előadásban) egyik tagját, hogy vigye ki a biciklijét. Azt a biciklit, amit mi kértünk, hogy hozzon be a darabhoz. Miután mondtam neki, hogy ez a kellékekhez tartozik, tehát játszik a darabban tovább folytatta hogy őt nem érdekli, ide nem lehet behozni biciklit. Szintén ezzel a kollégával volt egy másik „óriási” konfliktusunk is korábban, amikor ugyanebben a modorban azt mondta egy nézőtéri székre, hogy azt nem használhatjuk, holott már előtte megbeszéltük más Trafós munkatársakkal hogy használhatjuk, hiszen ez még nem egy végleges díszlet lesz és amúgy is csak egy un. fázisbemutató, próbaelőadás lesz belőle.

Ekkor még próbáltam neki normálisan elmagyarázni mindezt, de valahogy csak ingerültebb lett tőle.

Ritkán vagyok már indulatos, az évek során megtanultam kezelni ezeket a belső konfliktusokat és folyamatosan dolgozom is rajta, mert tisztelem a munkatársaimat, nem nagyon hiszek a hierarchiában (nyilvánvalóan vannak olyan színházi helyzetek, amikor egy döntést valakinek meg kell hoznia és felelősséget kell érte vállalnia). Tudom, hogy ugyanazokért a célokért dolgozunk. Szóval ma már próbálom inkább derűvel, beszélgetéssel, vagy más normális módon kezelni a problémás helyzeteket. Amikor azonban váratlanul ér egy ilyen érthetetlen és szakmailag aligha indokolható szituáció – ahogy az említett esetben is történt -, sajnos továbbra is elő tudja hívni belőlem azt az indulatos reakciót, felcsattanást, amire magam sem vagyok büszke és amiért utólag mindig keresem is a lehetőséget, hogy helyrehozzam. A “biciklis incidens” és annak stílusa annyira meglepett, hogy megkértem az adott díszítőt, hogy ha nem érti, mi a probléma, addig míg ott vagyunk ne jöjjön be. Amúgy sem volt semmi dolga a színpadon. Kétségtelen, hogy kiabáltam. Ezt sajnálom, de utána kerestem a lehetőséget, hogy az indulatomért elnézést kérjek tőle, nem találtam. Most itt megteszem: Elnézést kérek! (Amúgy meg, ordítsatok vissza!) Ez tehát az ősbűn ami történt ősszel, a fázisbemutató előtt.

Azután tavasszal, amikor újra megjelentünk és összesen két napunk volt a próbára /egy ekkora előadásnál más nagyszínházban egy hét a főpróbára adott idő: napi tíz óra a színészekkel, előtte, utána (közben) technika (világítás, hang, fény vetítés)/, szóval két napunk volt, hogy bemutassuk a Rokonokat. Ahogy megérkeztünk a díszítők vezetője felhívta a figyelmünket hogy a korábbi eset miatt semmi jó indulatra ne számítsunk részükről és lám így is lett.

A jóindulat hiánya igen enyhe kifejezés. Bizonyos helyzetekben meglehetősen ellenségesen kezeltek bennünket: azt mondták például, hogy már a legelején mondjuk meg, mit, hova, mert később azt ők már nem hajlandók átrakni. Ugyanez volt a vetítő vászonnal is, ami ugye nonszensz, mivel akkor a projektor még fel sem került, általuk. Aztán végülis sűrű pofavágás és méltatlankodó megjegyzések közben mindent áttettek oda, ahová kellett.

Ezen kívül végig cseszegették például az általunk hozott világosító lányt, azon külön rugózva, hogy lány, meg hogy kezdő és nem ért hozzá. Ez csak annyiban volt igaz, hogy a trafós pulthoz nem értett, mivel szinte minden színházban más fény pult van. A műszaknak tehát segítenie kellett volna őt, ehelyett folyamatosan megjegyzéseket tettek rá, holott ő az egyik leglelkiismeretesebb, gondolkodó világosító, akivel eddig dolgoztam.

Kezdő, de igazán tehetséges és mindamellett a Katonában világosító.

A Trafó vezetésének is próbáltam elmagyarázni hogy a TÁP színházban nagyon sokan kezdtek színészként, díszlet- jelmeztervezőként, hiszen többek között arra is vagyunk, hogy nálunk bátran kipróbálhassák magukat a színházi bármilyen területéről jövő alkotók, értendő ez alatt akár a műszakot is. Az Utas és holdvilág próbái során például – amiben gyakorlott, tapasztalt kollégák vettek részt – az egész világítási terv eltűnt a pultból, amin hosszú órákon készült dolgoztunk. Másnap elölről kellett kezdeni az egészet.

És irányukból még számtalan kellemetlenség ért minket. A bemutatóra például a két napos próba során napi öt óra technika és áram állt rendelkezésünkre, részben, mert nyilván lejár a munkaidejük, részben pedig az áramfogyasztás mérséklése, tehát a spórolás miatt. Noha normál esetben, mint említettem egy ilyen főpróbahét – ahogy a nevében is benne van, egy hétig szokott tartani, nem két napig.

Hang-fény-vetítés. Való igaz, hogy nem egyszerűek az előadásaink, ami a Trafó műszak számára évek óta láthatóan nagyon bosszantó.

Mi, az ő szemükben nem izgalmas előadásokat hozunk oda, hanem sok kellemetlen munkát, amiben nekik nincs kedvük részt venni.

Mindez az elmúlt 25 évben, amióta rendszeresen dolgozunk ott, csak fokozatosan vált világossá számomra, illetve van, ami még a mai napig sem. Mindig azt várták volna el, hogy mi hozzunk műszakot, ami ugye egy független színház és főleg a Trafó viszonylatában – ahol van minden – elég furcsa. Részben anyagiak, részben alkalmas ember felkutatásának lehetetlensége okán.

Pár évvel ezelőtt írtam egy bevezetőt a Trafó műsorfüzetébe, ahol ezt a problémát és annak gyökerét már elkezdtem felfejteni, megérteni. A megértés azóta sem csökkent. Egyetlen garnitúra van, az ott dolgozó műszakra ezért halmozott terhelés nehezedik. Ilyen körülmények között a gyors kiégés garantált és szerintem ez az alapvető gond. Nem lehet egyetlen stábbal, ennyire különböző, kísérletező és ennyire sűrű műsort fenntartani, létrehozni, holott pont ez lenne a Trafó egyik legfőbb célja. Úgy mint a függetlenek és a kezdő tehetségek segítése, reflektorfénybe hozása is. Ám, ha az alkotni vágyó folyamatosan mindenféle gátló tényezővel találkozik, akkor ez nagyon nehéz ügy.

Sok más társulattól és embertől hallottam igen negatív visszhangot a trafós műszakkal való együttműködésről. Minthogy a saját tapasztalatom is ezt támasztja alá, ezeket kénytelen vagyok elhinni. Több neves társulat sem játszik ott emiatt.

Ezután a meglehetősen kellemetlen tapasztalat után én magam is fontolgattam, hogy van-e még értelme ott tovább játszani, dehát minthogy nemcsak az önkifejezésemről, hanem sok-sok ember rengeteg munkájáról van szó, azt gondoltam, hogy vágjunk bele. Behívtak a Trafóba megbeszélésre, ahol Barda Bea – akivel jó viszonyban vagyunk – megígérte, hogy októberben mehet két előadás az új darabunkból és decemberben három az Utas és holdvilágból. Ennek nagyon örültem. Pár nappal később meglepve olvastam tehát Bea indoklás nélküli sorait, hogy visszalépnek mindentől:

“Kedves Mind,

az a helyzet, hogy mindent meggondoltunk és mindent megfontoltunk és sajnos visszalépünk korábbi ajánlatunktól. Nem jó ilyet írni, de sajnos ez van. Ugyanakkor ez a mostani döntés messze nem zárja ki a távlati együttműködés esélyeit, és új irányt vesz majd a Trafó és a TÁP együttműködése. Barda Beáta”

Telefonon is beszéltünk, ekkor azt mondta, hogy egy, a Trafóban tartott bázisdemokratikus szavazás alapján, többeknek művészi kifogása volt az előadással. A nagy siker és dícsérő krtitikák után ezt kétkedve fogadtam.

Akkor sem említette az igazi okot, bár én sejtettem mi van mögötte. Annyit mondott, hogy visszalépnek és ezért ő vállalja a felelősséget. Ezt követően szóbeli megbeszélést is kértem, ahol a műszaki igazgatóval és Beával tárgyaltunk. Szerettem volna, ha írásos indoklást kapunk, a homályos szóbeli mellett. Megígérte, de ez egyébként azóta sem történt meg. Miközben a tárgyaláson világosan kiderült, hogy a műszak nem hajlandó velünk dolgozni, egész pontosan a díszletmunkások. Ezek után én kértem, hogy legyen egy közös megbeszélés is, vagy egy mediálás, minthogy mi nem tudtuk elmondani a véleményünket és teljesen nélkülünk döntöttek, egyoldalú vélemény alapján. Szerettem volna megértetni velük, hogy mi egy oldalon állunk és jó lenne, ha nem egymást falnánk fel, miközben a polarizált országunkban is éppen ez zajlik. Jó lett volna kulturáltan, vagy akár harcosan is, de szemtől szembe tisztázni mindezt a műszakkal, hogy mindenki elmondhassa az érveit és a véleményét.

Én 38 éve dolgozom a Katona József Színházban. Leginkább játszom, de rendeztem is és volt közös Katona-TÁP produkció is. Ez alatt az idő alatt egyetlen hasonlóan végződő, vagy helyrehozhatatlan súrlódás nem volt közöttem és a műszak bármely tagja között. Nyilvánvalóan azért is mert ők ugyanúgy a magukénak érzik, mint a színészek, a rendezők vagy az egyéb munkatársak, akik részt vesznek, vettek egy-egy produkció létrehozásában. Itt is az egyenlőség híve vagyok. A Trafóban jóideje – talán csak az első pár évet leszámítva – láthatóan nem szeretik, nem érzik magukénak az oda vendégként érkező különböző produkciókat. És vajon, ha kizárólag velem volt problémájuk, akkor miért bántak, beszéltek sokunkkal az előadás létrehozói közül, úgy mint a …… szóval csúnyán..? És ez tényleg nem csupán a TÁP tapasztalata, sok egyéb neves társulat is megerősítette ezt. Most hogy ez a probléma rajtunk keresztül napvilágra került nagyon sokan jelzik is nekem, hogy szörnyű volt a munka a Trafóban a műszakkal. Ezeknek egy részét írásban is megkaptam. Hogy nyilvánosan nem mindenki vállalja, az természetes. A kiszolgáltatottság része, hiszen mi van ha többet nem mehetnek a Trafóba, ami szinte már az egyetlen hely, ami megmaradt a függetleneknek.

Amikor Dézsi Fruzsi az általa írt darabot csinálta, mint TÁP előadás, a Trafó nagyteremben, ő is sokat panaszkodott a lehetetlen állapotokra, a kevés időre. Hogy ezek miatt nem sikerült befejezni bemutatóra például a világítást sem. Amúgy végül azt az előadást sem játssza a Trafó, ki tudja miért… Ezek a dolgok sosem voltak transzparensek, átláthatók; hogy mikor, milyen indokok alapján játszanak vagy nem játszanak és milyen időközönként, egy-egy megbízhatóan teltházas Tápos produkciót. Ez a bizonytalanság nagyjából az előadások halálát is jelenti.

Reméltem, hogy nem kell megírnom ezeket a sorokat, mert nem szerettem volna szítani a feszültséget és még kellemetlenebb helyzetbe hozni a Trafót és munkatársait, akikkel oly sok szép élmény kötött össze az elmúlt 25 évben.

Ennyit szerettem volna elmondani a felmerülő , problémák, félreértések kérdések okán.

Vajdai Vilmos

Táp színház