Akik ismerik a független színházi szférát, már találkozhattak Martinkovics Máté nevével, de a sorozat kedvelőknek az Aranyéletből is ismerős lehet. A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumból indult, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzése után egyre több izgalmasabb szerep talál rá. Karácsony Nikolett kérdezte.

„Egészen kicsi koromtól nyilvánvaló volt, hogy az átlagosnál jobban szükségem van a társaim figyelmére. Szórakoztattam az osztályt órákon és órákon kívül, felléptem az összes létező iskolai ünnepségen és versmondó versenyen. Bár a humán tárgyakat is szerettem, egyértelmű volt, hogy a művészet érdekel a legjobban, ennek megfelelően választottam középiskolát is” – mesélte Martinkovics Máté.

A kérdésre, amikor elindult a pályán, volt-e valamilyen elképzelése, hogy hova szeretne majd egyszer eljutni, azt felelte: „Kísérletező, bátor, szabad színházat akartam csinálni, ami azt hiszem, legtöbbször sikerül is, még ha nem is mindig. Eleinte inkább társulatban gondolkodtam, mint szabadúszásban, de valahogy mintha erre is menne a világ. Most sokkal inkább projektalapon működik a színház, mint amikor elkezdtem kacsintgatni a pálya felé.”

Arról is beszélt, mi volt a legtanulságosabb számára az egyetemen töltött öt évből: „A tanároktól kapott fanatizmus, ami nem hagy elveszni a világban. Egyszerre előnyként és hátrányként is értelmezhető, de nem tudom elképzelni, hogy a színészeten kívül mást csinálnék. Őze Lajos beszél úgy a Színművészetiről, hogy ,,felszabadított egy maximalizmust önmagam felé”, ezt szerintem mi is megismerhettük. Soha nem hallottuk egy jelenet után, hogy ezzel megelégedhetünk, de amikor éreztük, hogy valamit azért sikerült elkapni benne, az nagyon felszabadító volt.”

Az SZFE kapcsán úgy nyilatkozott: „Nagyon nehéz volt az elmúlt 2 év, fájt hallani a sok hazugságot az egyetemünkről, végignézni, ahogy erőszakosan begaloppoznak az otthonunkba. A Covid-helyzet is iszonyatos volt, még most is rengeteg előadás marad el, ami nézőt és színészt egyaránt egy folyamatos bizonytalan idegességgel tölt el. És bár nem várható, hogy a következő években komoly összegek fognak a független színházak ölébe pottyanni, én nem tudok mást csinálni, mint ami a szakmám és a hivatásom. Néha irigylem azokat, akik tudnak a munkájukra kizárólag úgy tekinteni, mint pénzkeresés, nekem ez nem megy. Azt hiszem, a legtöbben így vagyunk ezzel ezen a pályán.”