A Katona József Színház utóbbi tíz évének történetét sikeres előadásokon és személyes élményeken keresztül elevenítette föl a teátrum igazgatójával, Máté Gáborral és rendezőjével, Székely Krisztával a Fidelio tavasszal. Canjavec Judit különleges interjújára hívjuk fel a figyelmet utólag.
A teljes interjú itt érhető el.
Zsámbéki Gábor hatalmas helyi értéket szabott ki a magyar színházi életben a Katona József Színháznak – mesélte első színházigazgatói ciklusának indulásáról Máté Gábor. – Székely Gábort követve, huszonkét évig vezette a teátrumot. Úgy gondoltam, amíg ő létezik, addig a Katona az ő színháza. Az utolsó másfél évben jelezte, hogy nem pályázza meg újra az igazgatói széket, és hosszas beszélgetések után, amelyeken Ascher Tamás is részt vett, abban maradtunk, én leszek az, aki továbbviszi mindezt.
A kérdésre, igazgatói működésed alatt miként formálódott tovább a Katona József Színház, Máté Gábor azt felelte: “Amikor az első igazgatói pályázatomat írtam, Zsámbéki Gábor fölhívta rá a figyelmem, hogy a hangsúlyt arra helyezzem, amin változtatnék. Akkoriban egyfajta elkényelmesedést lehetett érzékelni a színházban, aminek én is részese voltam, tehát ezt nem úgy mondom, mintha Zsámbéki háta mögött dörzsöltem volna a tenyerem, hogy milyen jól elkényelmesedett. (…) A színház nem adott elég hírt magáról, mintha nem vette volna tudomásul az akkori világ kihívásait, amelyeknek kulturális intézményként meg kellett volna felelnie. (…) Míg Zsámbéki Gábor nagyobb elővigyázatossággal kezelte a bekerülő művészi „termékeket”, nálam ilyen szempontból nagyobb a szabadság. Sokszínűbbek a darabok, változatosabb a vendégrendezők jelenléte. Miközben a társulatunk egyre fiatalodott, a rendezőink öregedtek. Már-már a nagyapjuk rendezte a színészeket, ezért úgy éreztem, ezen is változtatni kell.”
Székely Krisztát elsőként arról faggatta a Fidelio, milyen volt az első Katonás élménye rendezőként: “Még egyetemistaként, Zsámbéki Gáborral volt egy Molière-kurzusunk, és jól tudtunk együtt dolgozni, így elmentem mellé asszisztensnek A nép ellensége című darabba. Leültünk kávézni, elmondta, mikor kezdünk, és hogy tudjam, semmi másról nem fog szólni ez az időszak, mint hogy két sorral hátrébb ülök, és folyamatosan bosszankodom, puffogok magamban. Azt gondolom majd róla felháborodottan, hogy nem normális, és egyáltalán, mit csinál? És ha ezt nem érzem, akkor valószínűleg rendezőként nincs sok értelme nekiindulom a pályának. Valóban úgy lett, ahogy Gábor megjósolta. Én pedig egy pillanatra elgondolkodtam, lehet, hogy van helyem a pályán. Az ilyen fiatalsággal járó, heves ellenérzések nagyon egészséges művészi dolgok, velük gördül az egész előre. Sokat lehetett Gábortól tanulni, nem csak vitatkozni azzal, amit csinált. Végül az előadásba is beletett. Amikor Tarnóczi Jakabbal, pályakezdőként bekerültünk a Katonába, a társulat nagyon sok mindenre megtanított minket. A színészek – megérezve bennünk a művészi értelemben vett rokonságot – bizalmat szavaztak nekünk. Ezt bátran mondom Jakab nevében is, sokat kaptunk és kapunk tőlük.”
Azt is hozzátette: “Folyamatos életveszélyként élem meg ezt a munkát, extrém sportnak gondolom a színházcsinálást. Egyelőre nem tervezem abbahagyni, de nagyon-nagyon sokáig biztosan nem akarom csinálni. (…) Mert minden egyes alkalommal a semmiből építkezem, és mindig megmérettetek. Bármikor kiderülhet, hogy kiugrottam egy repülőgépből, és nem azt a hátizsákot vettem föl, amiben az ejtőernyő van, hanem azt, amibe a hálózsákot csomagoltam. Felnőttem a Katona József Színházban, és ennek Máté Gábor egy nagyon fontos alakja. Nem volt még köztünk olyan beszélgetés, ahol ezt neki elmondhattam volna, de az elmúlt hét-nyolc évben rengeteget változtam. Az egykori vad, a társadalom különböző perifériáin kalandozó, végletes embert nagyon megváltoztatta a színház és szeretem, hogy ez megtörtént velem. Ebben nagy szerepe van Gábornak. Azok a mondatai, amiket baráti tónusban sugallt nekem egy-egy pillanatban – nem is biztos, hogy emlékszik rájuk, de –, nagy hatással voltak rám. Emberi kvalitások, felelősség, pontosság. A mai napig van bennem csibészség is, de nagyon jól strukturált a találkozás Gáborral, és a színházzal. Például még élek, és ez nem biztos, hogy amúgy is így alakult volna” – mesélte a rendező.
A teljes interjú itt érhető el.
Most is érvényes, érdekes, mély, őszinte, szívből ajánljuk.