A Színház folyóirat online platformja, a Színház.net. egy körkérdés tanulságait összegzi, mely a rezsiárak emelkedésének az előadóművészeti szférára tett következményeit vizsgálta. Török Ákos cikkére hívjuk fel figyelmet.
(…) „Ha maradnak az árak, nem lesz probléma” – fűzte hozzá némi ironikus/sztoikus felhanggal Szögi Csaba, a Bethlen Téri Színház művészeti igazgatója, miközben a piaci helyzetre való tekintettel mindenki arra számít, hogy a korábbinál nagyságrendekkel lesz magasabb az energiahordozók ára. Kinek-kinek onnan kezdve, amikor a jelenlegi szerződése lejár.
Pintér Judit (Budapest Bábszínház) azt is felveti, hogy a szolgáltatók többsége egyelőre azért nem meri egész évre elkötelezni magát egy fix tarifa mellett, mert a piaci ár akár napról napra teljesen hektikusan változik. A gazdasági vezető azt sem tartja kizártnak, hogy az intézmények a jelenlegi gyakorlattal szemben kénytelenek lesznek változóáras (például az energiahordozók tőzsdei árához igazodó) szerződéseket kötni. Ami ugyan levenné az energiaszolgáltatók válláról a kockázatot, cserébe viszont megnehezítené, a jelenlegi helyzetben egyenesen lehetetlenné tenné az intézmények számára az éves rezsiköltség tervezését. Biztosat tehát senki nem tud, gazdasági elemzők szerint az új árak jó esetben négy-ötszörösei, rosszabb esetben tíz-tizenötszörösei lehetnek a jelenlegi áraknak.
„Nem történt az elmúlt három évben olyan dolog, ami a színházaknak jót tett volna” – Máté Gábor (budapesti Katona) szavai arra hívják fel a figyelmet, hogy a rezsiárak várható elszállása csupán egy a sorban, ami nehezebbé tette/teszi a színházak helyzetét.
Bagi Andrea (Örkény Színház) pedig arra világít rá, hogy a rezsinövekedés nem egy elszigetelt költségnövelő jelenség, hanem olyan tényező, amely további költségnövekedésekkel jár: „most mindenki az energiaáremelésre fókuszál, de tudjuk, hogy ez a teljes szolgáltatási szektort érinti, akik a saját vállalkozásuk fenntartása érdekében érvényesítik majd a többletköltségüket”. Vagyis minden mindennel összefügg.
A pandémia és a magas infláció (a potenciális nézők kultúrára fordítható forrásainak csökkenése) hatására megváltozott kultúrafogyasztói szokások egyik következményeként csökkent a színházak látogatottsága. Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója szerint a nézőszámok várható csökkenése azonban messze nem egyformán érinti majd a színházakat: „egészen más a kitettsége azoknak a színházaknak, amelyeket az állam vagy a Főváros jelentős arányban támogat, mint nekünk, magánszínházaknak”.
Mint elmondta, náluk a nézőszám10%-os visszaesése 100 millió forint kiesését jelent, ami akár komoly működési gondot is okozhat, főként, ha ehhez még a 100 millió forintnyi rezsiár növekedést is hozzávesszük. Ezzel szemben, fűzi hozzá, „egy állami vagy önkormányzati színháznak akkor is van hová hátrálnia, ha ad abszurdum egyetlen nézője sem lenne”. (…)
A színházat érő csapásmátrixnak nem csupán nemzetközi elemei vannak, több kifejezetten hazai jelenség is nehezíti a szektor helyzetét. Az egyik: a független színházak támogatásának folyamatos csökkenése a 2010-es évek elejétől kezdve, amely az utóbbi években tovább fokozódott.