Nemrég került a mozikba Szimler Bálint első egészestés játékfilmje, a Fekete pont, ami a magyar oktatási rendszer, tágabb értelemben pedig az itthoni viszonyok maró kritikája. A mozi egyik főszereplőjét alakító, Locarnóban díjazott Mészöly Annával önismereti utakról, meghozott és elkerülendő kompromisszumokról is kérdezte Vigh Martin a Revizor oldalán.
Sok helyen beszélt arról, hogy a szülei féltették a színészi pályától. Amikor valakit a közvetlen környezete sem támogat céljai elérésében, az talán a többiekhez viszonyítva is óriási motivációt adhat neki. A kérdésre, nála is így volt-e, Mészöly Anna elmondta: „Igen, nagy felhajtóerő volt számomra a helyzet. Úgy éreztem, hogy ha kell, egyedül csinálom végig, de mindenképp kitartok és küzdök a vágyamért. Dacos és makacs voltam, mert nagyon szerettem volna az egyetemen tanulni, és egyáltalán nem értettem, miért nem lehet legalább megpróbálni, miért a félelem a vezérlő elv a támogatás helyett.”
Az egyetemi tanulmányaira gyakran fontos önismereti útként hivatkozik. Arról szólva, hogy korábban is önreflexív típus volt-e, vagy a szakmai feladatok hozták ezt ki belőle, Mészöly Anna elmondta: „Ilyen mértékben biztosan nem analizáltam magam, inkább ösztönösen szöktek ki belőlem dolgok. Bár nagyon szeretetteljes környezetben nőttem fel, a családomban nem volt kultúrája az érzelmekről való beszédnek. Talán ezért is írtam sokat, rengeteg füzetem, naplóm volt, amelyekben vezettem a gondolataimat, meg persze néhány közeli barátommal beszéltem mélyebb témákról, de a megosztásnak ez a gesztusa egyértelműen az egyetemen jött az életembe.”
Azt is hozzátette: „A legmélyebb, igazi énünk felé vezető úton sokféle tapasztalás vár ránk. Számtalan olyan eset volt egy-egy munka során is, hogy kevésbé rokonszenves oldalaimmal szembesültem, például félelemre, kisebbségi érzésre figyeltem fel. Meg kellett küzdenem magammal, és ezen az úton többek között olyasmivel is, amivel nehéz harcolni, hiszen megörököltem. Mindez elvezethet a fejlődéshez. Az egyetemen kevés segítséget kaptunk arra vonatkozóan, hogy milyen a kapcsolatunk magunkkal, legfeljebb indirekt módon jutott el hozzánk iránymutatás, pedig szerintem ez az alapja mindennek. Nekem voltak is ebből gondjaim, csináltam olyasmit, ami a mából visszanézve nagyon kockázatosnak tűnik, épp ezért komoly tanulság marad.”
Azt is elárulta, mik a különlegességei a miskolci működésnek: „Szerintem itt egy igazi gondolkodó alkotóközösség működik, amelyben szenvedéllyel, kíváncsisággal, odaadással végezzük a munkánkat. Mindezt egy olyan városban, ahol az embereknek különösen fontos a színház.”