A tatabányai Jászai Mari Színház minden évadban szolgál meglepetéssel közönségének, most egy különleges bohózattal álltak elő.

A műfajról az embernek Georges Feydeau pörgős darabjai jutnak az eszébe, de itt jóval többről van szó, mint vígjátéki elemekről és tűpontos dramaturgiáról. Joe Orton angol drámaíró világszerte játszott, népszerű műve a Polgárkukkantó is folyamatos sodrásban tartja a nézőt, azesemények egyetlen pillanatra sem engedik lankadni a figyelmét, remekül szórakozik, azt pedig csak az abszurd humorban bővelkedő előadás után tudja átgondolni, micsoda erős szövetű szöveggel találkozott. A bohózatról a teátrum igazgatója, a darabban Dr. Prentice-tjátszó, Crespo Rodrigo osztotta meg velünk a gondolatait. 

Joe Orton nagysikerű darabja, eredeti címén, Amit a lakáj látott,bepillantást enged az angol társadalom szürreális világába. A pszichiátriai klinikán, ahol a cselekmény zajlik, leginkább a gyógyítás szenved csorbát. Volt már olyan, hogy bepillanthattál egy olyan helyzetbe, amely a vélthez képest merőben más képet mutatott? 

C. R.: Nem voltam még ilyen helyzetben, de biztos vagyok, ha valakinek láthatatlanul a vállára ülnénk, és végigkísérnénk egy napját, többet tudnánk meg róla, mint amennyit szeretne.

A darab 1969-es bemutatója óriási felháborodást keltett, túlságosan szókimondónak találta a közönség, ma már senki nem botránkozik meg azon, ha például azt látja a színpadon, hogy egy férj félrelépni készül, ám a felesége váratlanul betoppan. Téged, mi fogott meg elsőre a darabban?

C. R.: Amikor Guelmino Sándor, a darab rendezője megmutatta, egyáltalán nem ragadott magával Orton műve, mint kiderült a fordítás tehetett róla, aztán felkértük Zöldi Gergelyt, hogy készítsen belőle egy új fordítást, az ő szövege pedig már olvasva is szórakoztató volt.

A darab hősei irreálisan viselkednek, soha nem az történik, amire számítunk, nem is annyira a poénokon nevetünk, inkább a váratlan fordulatokon, ami nagyon szórakoztató, de milyen a színésznek?

C. R.: Nem könnyű darab a Polgárkukkantó, nem játszottunk még ilyen stílusú előadást, és Sanyi sem rendezett ilyet. Szerencsére összeszokott gárda vagyunk, nyugodtan kételkedhettünk, próbálkozhattunk. Az az energia és az a tempó, amivel találkozik a néző, magával ragadja, sok a gyors váltás, öltözés, persze mindennek nagyon pontosnak kell lennie, hogy összeérjenek a szálak. Izgalmas feladat volt megcsinálni ezt a folyamatos megoldáskeresést, végül a teljes összeomlást. A lavinát az általam játszott dr. Prentice hazugsága indítja el, akinek tartalmasnak vélt élete mögött magánéleti nyomor áll. Sok munkát igénylő út volt, amíg olyan lett a darab, amilyet most lát a közönség. Azt sem tudhattuk, hogy fogadják majd a nézők, de szerencsére szeretik a darabot.

A darabban senki sem az, akinek látszik, mindenkinek vannak súlyos titkai. Műanyag köpenyében dr. Prentice és az őt ellenőrizni érkező dr. Rance (Honti György) olyanok, mint két angolna, nem lehet fogást találni rajtuk. Prentice szabad perceiben dartsozik, céltáblája a feleségét ábrázoló rajz, amin sikeresen céloz a fejére, dr. Rence pedig szakszerűség helyett a saját prekoncepcióját kényszeríti rá mindenre és mindenkire.

C. R.: Ortonnak köszönhetően a tipizált szereplőkön keresztül belelátunk mindabba, amit gondosan titkolnak a darab hősei. Egyikükről kiderül például, hogy fiatalon, vaksötétben megerőszakolt egy nőt, egy szálloda ágyneműs szekrényében és az erőszak nem maradt következmény nélkül. Van, aki gyerekkori megrontás áldozata lett, fura figurákkal, tragikus élményekkel találkozunk, de a szerző rendkívül intelligensen mindezt elviselhetővé teszi az egymás után sorjázó vígjátéki fordulatokkal. Mézbe mártjuk a keserű pirulát. 

A színpadon zajló folyamatos változást erősíti a szereplők speciális mozgása, ami a Jászai előadásait egyre gyakrabban jellemzi, elég, ha csak a most bemutatott Részegekre, vagy a tavalyi A revizorra gondolunk. 

C. R.: A mozgásban Király Attila segített, rengeteget gyakoroltunk, hogy minden mozdulat a helyén legyen, hogy guruljon az előadás. Minden olyan gyorsan történik, hogy a néző nem tud elmélázni, nem tudja végiggondolni, amit lát, mert nincs rá idő. 

Azt, hogy a pokol bugyraiban járunk, több minden jelzi, például, hogy a falon lévő kereszt gyakran fejre áll, és feltűnően szorgalmasan emelgeti a poharát a Prentice házaspár is.

C. R.: Sanyi ötlete volt a falon a bizonyos pillanatokban fejre álló kereszt, amit persze mindig gyorsan visszafordítok. Ami pedig az ivást illeti szerzői instrukció. Valóban a legmélyebb bugyrokba nyerünk bepillantást, aztán megy minden tovább, mintha mi sem történt volna. 

Nem árulhatjuk el a legváratlanabb csavart, a társaság történetének végét, talán csak annyit, hogy egy jó ötletnek tűnő hazugság, olyan további hazugság spirálba tolhatja az embert, amiből később lehetetlen kimászni.

C. R.: Nem rossz útravaló, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen mértékben van jelen napjainkban a valóság teljes elvesztése, milyen jelentős az ellentmondó információk mennyisége. Az emberek mindenre a saját buborékjuknak megfelelően reagálnak, alig figyelnek egymásra, mások szempontjait pedig egyáltalán nem látják. 

A Jászai csapata éppen az ellenkezőjét képviseli mindennek, a társulat egy húron pendül, az alkotók gondolkoznak bennük, ami nélkül nem is születhetnének olyan jó előadások, mint amilyeneket látunk. A már említett művészeken kívül feltétlenül kalapemelést érdemel a többi szereplő is, a londinert játszó Figeczky Bence, Prentice felesége Bakonyi Csilla, a titkárnőjelölt Szakács Hajnalka és a rendőrt alakító Maróti Attilajátéka is.

C. R.: Köszönjük szépen. Szeretünk és tudunk is együtt gondolkozni, játszani. Nagyon jó érzés, hogy a tatabányai közönség kíváncsi arra, hogy mit kap tőlünk. Óriási, hogy így szeretnek bennünket. 

Novemberben beszélgetünk, nem kerülhető meg a kérdés, mehet-e tovább az évad a terveitek szerint, hogy érintenek benneteket a megnövekedett rezsiköltségek? 

C. R.: Szerencsés helyzetben vagyunk, mert a város vezetése az energiaszámla különbséget magára vállalja az összes hozzá tartozó intézményben. Természetesen mi is megteszünk mindent a költségek csökkentése érdekében, tovább szakaszoltuk az épület világítását, kevesebbet fűtünk, átgondoltuk a munkaszervezést, újrahasznosítunkdíszleteket, jelmezeket. Meggyőződésem, hogy ez hosszútávon is így marad, ami abból a szempontból egyáltalán nem baj, hogy rá vagyunk kényszerítve, hogy átgondoljunk mindent, hogy lehetne fenntartható módon, pazarlás nélkül élni, mert túlságosan hozzászoktunk ahhoz, hogy mindig mindent megkapunk és sok minden elveszítette az értékét.

 A Jászaiban folyamatosan fogunk játszani, de januárban és februárban a nagyszínpadot lezárjuk, és csak a kamaraszínpadon lesznek előadások. Február végén térünk vissza a nagyszínpadra, ott fogjuk bemutatni Peter Shaffer Amadeusát.

Szerző: Pavlovics Ágota,

Fotó: Sipos Zoltán