Alig készült olyan szórakoztató színpadi műsor a televízióban a nyolcvanas években, amelyben Mikó István ne bukkant volna fel. Ezen túl azonban ott volt – és ott van! – az életében a színpad, a szinkron, a zene. A hetvenkét éves színész a mai napig aktív, és akár találkozhat is vele a közönség a színházban. A Nők Lapja kérdezte. Bus Istvánnak válaszolt. Lapszemle.

Sosem volt szerepálma, leszámítva Svejket – úgyhogy annak idején meg is rendezte magának, Svejk vagyok címmel. Ennek kapcsán elmondta: „Ha belebújok egy karakter bőrébe, büntetlenül mondhatok olyasmit, amit magánemberként nem feltétlenül mondanék. Itt ez a kisember, aki ráadásul hülyének is van nyilvánítva, és ami a szívén, az a száján. Ez a gondolkodás nélküli szókimondás igazi, csattanó humort eredményez. Kevés ilyen figura van még az irodalomban – talán Hrabal Pepin bácsija, aki szinte megállás nélkül dumál, nem is érdekli a hallgató véleménye. Nem engedi magát befolyásolni a körülményektől, és mindig, minden pillanatban eszébe jut valami. Hihetetlen életerős és mozgalmas agytekervényekkel rendelkező alak ő is. Hála istennek mind a kettővel találkoztam színpadon, és borzasztóan élveztem megformálni őket.”

Arról szólva, lehet-e egy színész nyugdíjas valaha, úgy vélekedett: „Nem. De nem is kell ezzel foglalkozni. Én ebben az időszakban is megtalálom a szerepeket – vagy a szerepek engem -, és ez pontosan jó arra, hogy tovább vigyem, amit elkezdtem. Hogy ne érezzem a színpad vagy a közönség hiányát. Ez utóbbi a legfontosabb. (…) Én a munkámat soha nem hívtam munkának. Hivatásnak sem. Ha elmentem este a színházba, akkor nem azt mondtam, hogy megyek dolgozni, hanem hogy megyek játszani. A fiaim, amikor kicsik voltak, nem értették, hogy miért nem velük játszom. Hogy miért máshova megyek játszani…”

A felvetésre, volt-e emiatt lelkifurdalása, elárulta: „Persze, hiszen a szakmai életem sűrűje épp arra az időszakra esett, amikor kicsik voltak. De hála istennek, kiváló kapcsolatban vagyok mindkét fiammal. És napi kapcsolatban is, mert ha nem találkozunk is, mindennap hívjuk egymást. Felnőtt emberek már, megtalálták azt, amit szeretnek csinálni az életben. Úgy veszem észre, mostanában talán még inkább igénylik a társaságomat, mint régen. Igyekszem nem beleszólni az életükbe – persze, ha tanácsot kérnek, természetesen adok. Ha meg nem kérnek, akkor arra gondolok: hát igen, én is ilyen voltam. Az embernek saját magának kell végigküzdenie az életét, és dolgozni azért, hogy ha valamit csinál, abban örömét lelje. Nekem szerencsém volt.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.

Nők Lapja 2023.03.01 – 18,19,20. olda