Szabó Márton István neve sok helyről ismerős lehet Nektek, ugyanis szinte mindegyik művészeti ágban tevékenykedik. Költő, rendező, jelmez- és díszlettervező, többek között az Árvák díszletének megálmodója is. A Loupe csapatával is dolgozik, vele készült rövid beszélgetés.
Ismerünk téged költőként, filmrendezőként, látványtervezőként, valamint a Dumaszínház művészeti vezetője is te vagy. Mi mozgat most a legjobban?
Szabó Márton István: A Dumaszínházban ez az év számomra a DumaTV és az új stand-up tévéműsorok producerálásáról szólt, a stáb, a költségvetés, a helyszínek, az előkészítés és az utómunka megreformálásáról. Az új évadot teljesen új arculattal a Stefániában forgattuk a Viasattal közösen, és a DumaTV-vel is új kereskedelmi együttműködésekről tárgyalunk – lassan beérik a gyümölcse annak a munkának, amit elvállaltam három éve a művészeti vezetői pozícióval és ez nagyon motivál. Az elmúlt két évben két forgatókönyvet írtam az alkotótársaimmal az NFI Inkubátor programjában, valójában ez kötötte le az írói energiáimat ebben az időszakban, miközben tavaly megjelent Betonszféra című kötetemnek az utóéletét igyekeztem gondozni. Ha minden jól megy, akkor a Zajkapitány című filmprojekt el is készülhet – a mozifilm rendezés gondolata hatalmas izgalommal tölt most el.
Jánossal évek óta dolgoztok együtt, az Árvák című előadásnak is Te tervezted a látványát, most pedig A kezdet vége munkacímű előadáson dolgoztok. Hogyan jött létre az együttműködésetek?
Szabó Márton István: Együtt felvételiztünk forgatókönyvíró szakra 2013-ban, őt felvették, engem nem, de alapítottunk egy zenekart, amiben egy nyáron keresztül együtt zenéltünk. Én divattervezést tanultam, ő filmírást, aztán az Ódry Színpadon találkoztunk újra, ahol végzős színházcsinálók munkájához ő írt én meg terveztem. Különböző felállásokban dolgoztunk, írtunk például két rövidfilmet, amit én rendeztem. Aztán amikor János elkezdett színházat csinálni egyértelmű volt, hogy azt is együtt csináljuk. A kávézóban rendezett vizsgadarabtól, a vidéki kőszínházokon át, a társulatalapításig jutottunk ezzel a mukakapcsolattal.
Hogyan zajlik a közös munka? Mennyi szabadkezet kapsz a tervezésben?
Szabó Márton István: Bizonyos szempontból ez a legszabadabb alkotómunka, amivel foglalkozom. Felszabadító, hogy még a kötöttségeket sem én választom: adott a szöveg, a színészek, János koncepciója – mint egy főzőműsorban, amikor megkapod az alapanyagokat meg az időkeretet, de hogy mit főzöl belőle az csak rajtad múlik. A többféle, láthatatlan keretektől körbehatárolt alkotói pályán felszabadít ez a fajta keretrendszer.
Azt hiszem, én olvasom el először a darabot János után, általában még a fordítás előtt. Ilyenkor próbálom teljesen elengedni magam, és általában már az olvasás alatt beugrik egy “őskép”, amit látok magam előtt a színpadon. Sokszor ez csak egy bútor vagy egy épületrészlet, egy színpaletta vagy egy alapanyag. Jánosnak valamilyen formában megmutatok egy vázlatot, ami ezt már tartalmazza és arról kezdünk el beszélgetni. Teljesen szabadkezet kapok – abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amit a szöveg olvasásakor megálmodok az általában fel is kerül a színpadra.
Ehhez, azt hiszem, a kettőnk kapcsolatára is szükség van, mert olyan sosem volt még, hogy nekem mondjuk egy absztrakt tér jelent meg a fejemben, Jánosnak meg egy konkrét épület – azt hiszem annyira jól ismerjük már egymást, hogy nagyjából ugyanazokat a világokat álmodjuk meg egy szöveg kapcsán és bízunk egymás ízlésében.
Az Árvák című előadásban a díszlet alapja a makulátlan fehér néhány arany díszítéssel. Mi volt az inspirációd?
Szabó Márton István: Amikor olvastam a szöveget, tudtam, hogy János “élőbeszédre” fogja lefordítani, hogy nagyon életszagú lesz, véres-verejtékes az előadás. Tudtam, hogy ezt ellensúlyozandó valami absztracháltabb teret szeretnék, valami nagyon kontrasztos világot. Jánossal mindketten vallásos hagyományok felől érkezünk, kevés beszélgetés után adott volt, hogy ezt a peremtörténetet egy aranyelemekkel tarkított hófehér, a szöveg által kijelölt makulátlan térbe kell helyeznünk. Az anyaghasználatban persze korlátozott minket az akkori szűkös anyagi keret, amiből egy utaztatható látványt meg kellett alkotnunk – de örülök, hogy (egyébként egy korábbi előadásunk kapcsán) rátaláltunk a fehér épülethálóra, mert ez az építőipari anyag plusz jelentéstartalmakat is megmozgat ebben a végére a feje tetejére állított konzervatív térben.
A darab ikonikus díszleteleme egy Jézus ikonnal díszített párna. Mi az oka annak, hogy ez megjelenik a színpadon?
Szabó Márton István: Ez volt az “őskép”, ami ezzel a szöveggel kapcsolatban beugrott: egy márvány-fehér-arany térben egy bizánci ikonpárna. Ez az elem a legkonkrétabb vizuális támpontja a fent körbeírt látványtörténetnek. Fontos egyébként, hogy a karaktereink csupán kulturálisan keresztények, ez nem hitbéli vagy vallási kérdés számukra – egyszerűen ebbe születtek bele, ezzel vannak körülvéve. Fontos volt számomra, hogy ez nem egy konkrét “szentkép” vagy feszület, hanem egy dekortárgy – akár az asztalon kevésbé feltűnő apró buddhaszobor. A feleségem egyébként művészettörténész, mindketten nagy ikonrajongók vagyunk, több replikánk is van a könyvespolcunkon. Minden díszletbe, amit tervezek, próbálok elhelyezni valami személyes elemet az otthonunkból – ebben a díszletben ez a dekor-ikon az.
Hogyan állsz neki általában a tervezésnek?
Szabó Márton István: Ebookon olvasok és gépen tervezek. Sokszor az olvasás alatt már moodokat mentek egy mappába az interneten az első körben felmerülő hangulatokról. Ha nem tudom Jánosnak egy mondatban átadni, hogy min gondolkodom, a legkönnyebb ilyen mood-mappákkal megmutatni, hogy mi az a világ, ami a szövegben vizuálisan izgat. Aztán általában egy alaprajzot rajzolok meg Archicad-ben, formákat, tömegeket rakok fel egy háromdimenziós térben, és csak ha megvannak az arányok és a térstruktúra, utána kezdem el felöltöztetni a díszletet a moodban körbeírt anyagokkal és színekkel.
Azt hiszem én az a fajta tervező vagyok, akinek nincs “stílusa”. Szeretek teljesen szélsőségesen más anyagokat és stiláris jegyeket használni. Habár próbálok számomra otthonos elemeket becsempészni a látványba, és bizonyos anyagokat, formákat vagy fényeket átemelni egyik díszletből a másikba, nem hiszem, hogy felismerhető a munkámról, hogy ez egy Szabó Márton István látvány. A látványtervezés az az alkotómunka számomra, ami nem az önmegvalósításról szól, hanem arról, hogy szolgálja a színészetközpontú színházát.
A februárban debütáló A kezdet vége munkacímű, cirkuszi-színházi darabnál is maradsz a minimalizmusnál? Van, ami külön kihívást jelent ebben az előadásban számodra?
Szabó Márton István: A kezdet vége teljesen más lesz, mint amit eddig csináltunk. Egy abszurd világban játszódik, ahol a burleszk, a mozgáshumor és a groteszk találkozik jól összeszokott komikus színészeink játékával. Ahhoz, hogy el tudjuk mesélni ezt a barátságtörténetet egy olyan díszetet kell megalkotnunk, ami egy olyan reális teret, egy nappali-konyhát modellez, ahol bármi megtörténhet. Még kőszínházban sem csináltunk soha ennyire multifunkcionális és “akrobatikusan” használható díszletet – a kihívás ennek a független színházi keretek közötti megvalósítása lesz.
Izgatottan várom ezt a munkafolyamatot, mert tudom, hogy talán éppen ezért, mert nincs mögöttem ebben az esetben egy végtelen kapacitással rendelkező műszaki hátország, az egész társulat, a Marczibányi műszaki csapatával egyetemben azon lesz, hogy segítse a díszlet működését – ezért még az eddiginél is összetettebb közösségi munkára számítok a díszlet végső formájának a kialakításában is.
Csapjatok le az utolsó decemberi jegyekre itt.