Bemutatták Horváth Péter Jóéccakát c. darabját a Katona József Színház Kamrájában Ascher Tamás rendezésében. Az előadás koreográfusával, Góbi Ritával beszélgetett tartalmi partnerünk, a PÓTSZÉKFOGLALÓ operettről, a mozdulatok tempójáról, az előadást meghatározó ritmusról, a próza és a mozdulat elválaszthatatlanságáról.

Az operettről mi jut az eszedbe elsőként?

Egyszer kipróbálnám, milyen kortárs operettet rendezni. Megnézném, hogy az a mozgásrendszer, amit folyamatosan kutatok, hogyan tudna reflektálni egy ilyen típusú zenére.

Másfelől pedig mi történne, ha ezt a szűk szegmenst, mivel a kortárs tánc igen szűk réteg, egy kicsit tágítanánk? Így a kortárs tánc nemcsak a magas művészeteket érdeklőkhez jutna el, hanem a szélesebb közönséghez is.

Jól gondolhatom, hogy Horváth Péter Jóccakátjának zenei betéteihez készített koreográfiád is valamiféle „tágítással” szeretne hozzájárulni az előadáshoz?

Számomra itt nem az a cél, hanem egyfajta lendület, fűszer alkalmazása, méghozzá mértékkel, fegyelemmel -kilépés a reálból. Nem használok sok mozdulatot, mindig is érdekelt, hogyan lehet egy ismételt mozdulatból olyat teremteni, hogy annak hatása is legyen, és még viccessé is váljon – értelmes is legyen, és emellett ennek az értelmességnek helye is legyen. Nagyon szeretem Ascher Tamásban, hogy roppant pontos, precíz. Minden egyes mozdulatnak megtalálja a pontos helyét és idejét.

Milyen irányba terelnéd itt most ezt az általad említett hatást?

Pont úgy, mintha a mi kettőnk beszélgetése közben beszállna közénk most egy légy – természetes lenne, de azonnal odafigyelnénk.

…és gondolom, hogy itt az előadás realitásával kéz a kézben tud járni az a minimalista koreografálási szemlélet, ami téged jellemez, nem?

Azt gondolom, hogy egy pohárnak a felemelése, egy félrenézés is tánc. Számomra minden tánc. Ha az utcán nézem a járókelőket, akkor egyből síkokat látok, és a síkokhoz képest elmozdulásokat. Minden egyes testtartást erősen érzékelek. Ha valakinek a hátán van egy táska például, akkor máris másképpen mozog, megváltozik a tempója.

Hogy érzed, a Jóccakát prózai szövegéhez a mozdulatok világa mit tud nagyon speciális, egyedi módon hozzáadni még?

Ha egy mozdulatot nagyon gyorsan, feszesen kell csinálniuk a színészeknek, attól egyszeriben furcsa és szép lesz a számomra – valamiképp felkavarja a levegőt… Ez a gyorsaság, amit főleg a kezükkel hoznak létre, még ha nem is szelik át vele a teret, számomra megidézi az operetthangulatot, és egyfajta mosolyt is csalhat az arcokra.

Fontos lehet az most itt, hogy a zenei alapanyag operett és nem más?

Lényeges, hogy ez egy énekelt, szöveges zene, ahogy az is, hogy a nézők egyből fel fogják ismerni ezeket a dalokat.

Ettől belevonódnak egy másik világba, olyanba, amelynek az alapja mégis ismerős már. A Góbi Rita Társulat legtöbb alkotásában nem ismerős a zene, a szöveg, a mozdulatok, és ez óhatatlanul távolságtartást hoz létre. Ha valami teljesen újat főzünk, akkor azt nehéz eladni, befogadni, bátorság és nagy nyitottság kell hozzá, hogy megkóstoljuk. Az viszont, ha az ismert ételt kicsit más fűszerekkel ízesítjük, segít a befogadásban.

Számodra miért fontos ez a más fűszerezés, ez a csavar?

Már gyerekkorom óta nem tudok szabályokat követni, ha például valaki felvetett egy játékot, akkor én tutti, hogy kitaláltam annak a játéknak egy másik verzióját. Sosem tudtam semmit hagyományosan, a könyvekben leírt módon csinálni, csavartam rajtuk. Ez valahogy belőlem jön:

Ha már eljönnek a színházba, ránk szánják az idejüket, a pénzüket, akkor az legyen olyan, amire mindig emlékezni fognak, amit nem tudnak egy másik színházban, országban sem megnézni.

Hogy érzed, a rendezéssel együtt a koreográfiád mitől lehet képes egyedivé, máshol nem láthatóvá tenni ezt a Jóéccakátot?

Ebben az előadásban a táncnak kevés szerepe van, de remélem, hogy az a pár alkalomnyi megjelenés kellemes fűszerérzés érzetét fogja hagyni a nézőkben. Nem mindegy, hogy mennyi fűszer kerül a levesbe, hisz ha elsózzuk, akkor már közel sem lesz annyira ízletes és jó.

Szerző: Csatádi Gábor