Máté Gábor, az Olrai Produkció Skorpió című előadásának rendezője Kerékgyártó- és kortársdráma-specialista. Beszélgetésünkből azonban nem csupán az rajzolódik ki, miért fontos író Kerékgyártó István vagy a színpadon az aktualitás, hanem az is, hogy a színészi tehetség és egyéniség megállapításához nem kell produkció, elég hozzá egy beszélgetés.

Ha rendezőként gondolok önre, tudom, hogy van Molnár Ferenc és Shakespeare is a listán, de egyértelműen a kortárs drámák jutnak eszembe. Ez a választás vagy vállalás tudatos döntés eredménye, vagy egyszerűen csak így alakult?

Tudatosnak semmiképp nem nevezném, de kár tagadni, hogy mindig jobban érdekeltek a kortárs darabok – megjegyzem, egyszer minden dráma kortársnak számít –, mert arról, amiben élünk, a legautentikusabban általuk tudunk beszélni. Konkrétabban és közvetlenebbül szólítja meg a ma emberét egy kortárs dráma, és egyáltalán nem érzékelem, hogy a nézők ezt nehezen viselnék. Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy a nézőknek elege lenne a klasszikusok különböző feldolgozásaiból, hanem azt, hogy a nézők igenis szeretik a kortárs magyar darabokat.

Ez bármelyik színház igazgatói irodájában elhangozhat érvényes állításként? Ha körbenézek az évadban, különösen a vidéki színházakban, egyáltalán nem ezt tapasztalható.

Ha többen be mernék vállalni, biztos vagyok benne, hogy a közönség visszaigazolná a kortárs magyar dráma műsorra tűzését. Elég, ha csak arra gondolok, hogy amikor rendszeresen dolgoztam Egerben, a legnagyobb sikere a Csörgess meg! című előadásnak volt. Egész egyszerűen azért, mert a színdarab főszereplője, a mobiltelefon halálosan izgatta a nézőket, a színpadon pedig ráismertek magukra és életük különböző helyzeteire. 

Az azért nem mindegy, milyen repertoáron szocializálódik a közönség.

Persze, a színház nevelés kérdése is, ráadásul a színészeket és a nézőket együtt kell nevelni. Ha az egy-két ma is létezőn kívül lennének igazi koncepcióval rendelkező vidéki színházak, biztos vagyok benne, hogy a kortárs művek országos szinten is jóval erősebben, tendenciózusabban lennének jelen a műsorban.

A Skorpió a története a 90-es években gyökerezik. Hogyan emlékszik a rendszerváltás gazdasági vonatkozására, a technokraták nemzedékéhez köthető privatizációhoz? A közélet iránt mindig érdeklődött, de ez a téma mennyire foglalkoztatta?

Határozottan foglalkoztatott. Úgy emlékszem, vadkapitalista időszaknak ítéltem meg. Meglepett a folyamat kegyetlensége, látszott, hogyan gázolnak át régi ismerősök, kollégák is a másikon, hogy valamit megszerezzenek. Valahogy romantikusabbnak képzeltem a demokráciát, és amit kaptunk helyette, idővel csalódást okozott nekem. A rendszerváltáskor azt reméltem, mint mindenki más, hogy innentől kezdve sokkal jobb lesz, de a következő egy-két évben már pontosan lehetett látni, hogy nincs logikai összefüggés a személyi szabadság és a társadalmi igazságosság között. Ma már azt is látom, hogy minden olyan probléma, ami azokban az években előjött, napjainkig gyűrűzik tovább.

Születtek erről az időszakról prózai és drámai művek is, de a magam X-generációjából nézve azok mennyisége, mélysége és a szembenézés őszintesége sem éri el azt a szintet, hogy ne a kibeszéletlenség legyen az alapélményem a rendszerváltásról. Ön szerint mi lehet ennek az oka?

Kezdetben arra gyanakodtam, túl közel vannak az események. Az érintettség okán nehéz róluk beszélni, egyszerűen hiányzik az elemzéshez és az igazság kereséséhez szükséges rálátás. Később viszont úgy éreztem, ebben jól megtalálták maguknak az írók a felmentést, és ahogy időben távolodtunk, már nem is keresték a témához a formát vagy a nyelvet. Kerékgyártó István azonban jónéhány prózai művében ezt járja körül, ami számomra nagyon vonzó és fontos vállalás. 

A Rükverc, a korábbi, a Katona József Színházban színre vitt Kerékgyártó István-történet a lecsúszottakról, a vesztesekről szól, az Orlai Produkciónál készülő Skorpió viszont egy egészen más társadalmi osztály, a felső tízezer története. Melyikhez volt könnyebb kulcsot találni? 

Nem a könnyebb-nehezebb jelzők írják ezt le, inkább a mást használnám. A Rükverc eredetileg egy novellafüzér, ami visszafele megy az időben. Izgatott a sajátos időkezelés– ami egyébként a Skorpió ide-oda ugrálásában is megjelenik –, ráadásul teátrális lehetőséget láttam abban, hogy Bán János fia, Bán Bálint az SZFE végzős hallgatója volt és a köztük lévő hasonlóság megoldotta a fiatal és az idős Vidra színpadi megjelenítését.. A Rükverc című előadásunk szövegkönyvét viszont Radnai Annamária készítette el. Úgy éreztük, nincs elég idő arra, hogy Istvánt „megtanítsuk”, hogyan lehet ebből az anyagból jó színdarabot csinálni, a szereplők váltott narrációja akkor még drámaíróként nem volt a sajátja.

A Skorpió viszont eredeti mű. Ennyire jó tanítvány volt? 

Igen, de ő azért még mindig inkább prózaíró. A témaérzékenysége és a valóságismerete azonban sokkal vonzóbb, izgalmasabb drámaíróvá teszi a kortársainál.

Mi a darab keletkezéstörténete?

István budaörsi lakos, és mint helyi szerzőt a budaörsi színház több ízben kereste közös munkára. Én idén dolgoztam ott, és a kérdés ismét felmerült. Elmesélte, mi foglalkoztatja. Izgalmasnak találtam, mert a témáról, ami ha nem is a hatalom, de a vezetői tisztség átadása, nekem is van mondandóm, de úgy ítéltem meg, a Latinovits Színház társulati összetétele nem teszi lehetővé a szerepek ideális kiosztását.

Ezért van a Skorpió jó helyen az Orlai Produkciónál?

Tibor már többször hívott, hogy dolgozzak, de az Egy német sors kivételével, amiben egyértelműen a Molnár Piroskával való munka döntött, mindig nemet mondtam. Megítélésem szerint Budapesten hatalmas a kulturális zsibvásár, mindenki megy mindenfele, mindenki mindenhol csinál valamit, ennek pedig az a következménye, hogy nincsenek eléggé karakteres helyek. Ezeknek a kialakulását én azzal próbálom elősegíteni, hogy Budapesten a Katonán kívül nem megyek sehova. Ugyanakkor az is van, hogy miközben az ember olvas egy darabot, még a kezdetleges állapotában is, vagy megjelennek a fejében színészek, vagy nem. Nekem megjelentek, és ezek a színészek jelentek meg. Ilyen esetben pedig nem is érdemes máshova elképzelni. A szereposztás elég hamar, már június végén kialakult, csak Csonka András került be később a képbe.

Valószínűleg sokan meglepődtek ezen az unortodoxnak tűnő döntésen. Hogyan került András a radarjára?

Két Kadarkai-műsorban, a Világtalálkozóban és a Szavakon túl című műsorban figyeltem fel rá. Úgy éreztem, lenne igénye arra, hogy elmozduljon abból, amiről őt általánosan ismerik. Engem pedig érdekelnek azok a színészek, akik a könnyű műfajban otthonosak. Nagyra tartom őket, sőt, meg kell mondjam, abban, hogy a színház felé egyáltalán elkezdtem érdeklődni, nagyon nagy szerepet játszott annak a nevezetes Szinetár Miklós által rendezett Csárdáskirálynőnek az előadása, amit a tévé is közvetített. Látva ezeket a csodálatos színészeket, Feleki Kamillt vagy Rátonyi Róbertet, erős vonzalmam támadt a színház iránt. (Annak idején egyébként, amikor a Rádióban dolgoztam, egy nagyon szép drámai szerepet adtam is Rátonyinak egy Turgenyev-darabban.) Egy gyerek ugyanis nem a nagy klasszikus művek előadásain keresztül kerül közel a színészethez vagy a színházhoz, hanem a könnyű műfaj felől. A mai napig pontosan emlékszem a Kazal László által előadott dalokra, vagy a borkóstolás jelenetre, ami alatt egyre részegebb lett a figurája. Ezek egy gyerek számára is teljesen világos, érthető jelek, amihez, bizony, nem mellékesen igen komoly energia kell. A színészet nagy része a mesterségbeli tudás mellett energia, ami természetesen egy tíz év alatti ember számára is egyértelmű és lenyűgöző. Még akár annyira is, hogy azt érezze, neki is ott van a helye, az a számára kijelölt pálya. 

A két interjú után megnézte Andrást színpadon, amolyan ellenőrzésképp, hogy ne vegyen zsákbamacskát? 

Nem, egyáltalán nem volt szükséges. Amikor a Színművészetire felvételiztettem, akkor is az egyéniség érdekelt, nem az, ki hogy mond verset. Sokkal többet leszűrtem belőlük a beszélgetések alapján, abból, hogyan néznek rám vagy hogyan reagálnak a kérdéseimre. Amikor először rendeztem Varsóban – Az imposztort –, az úgynevezett castingon beszélgettem a színészekkel, és ez alapján raktam össze a szereposztást. Nem a szakmai tudásuk izgatott. Kíváncsi voltam rájuk, és megláttam az egyéniségükben a szerepeket. 

Török Tamara dramaturggal hogyan segítették vagy irányították Istvánt az írásban?

Először inkább akadályoztuk. Adott volt a nem kronologikus szerkezet, de valahogy elégedetlen voltam sok mindennel. Azzal is próbálkoztunk, hogy megszüntetjük ezt a szerkezetet és kiegyenesítjük a kronológiát, de két és fél hónap után valahogy mégis éltem a gyanúperrel, hogy az a legjobb dramaturgiailag, amit a szerző kitalált, és ennek mentén dolgoztunk tovább. A bőbeszédűségből vettünk vissza, apróságok változtak, de az eredeti mű erényei és szerkezete megmaradtak. Az olvasópróbáig, úgy emlékszem, tizenegy változat készült el. 

Azóta is változott a példány?

Persze, de ez egy ősbemutató esetében teljesen normális. Jó pár darab születésében vagy megrendelésében játszottam szerepet vagy vettem részt a színdarab végső formájának elkészültében, tehát nem először szembesültem ezzel.

Istvánnal a szakmai kapcsolaton túl barátság is összeköti önöket. Ez mit jelentett a munka szempontjából?

Kevésbé csomagoltam be a megjegyzéseimet. Szerintem sokkal többet vagy közvetlenebbül bántottam a készülőben lévő anyaggal kapcsolatban, mint egyéb írót bántottam volna.

Február végén lesz egy Katona–Orlai-koprodukció Ruben Östlund filmjéből, a Lavinából. Ezt az együttműködést kizárólag a jelenlegi gazdasági helyzet és a praktikum indokolja?

A gazdasági helyzet elősegíti a koprodukciókat, de a praktikum egyáltalán nincs az okok között. Ha szabad úgy fogalmaznom, Tibor az utóbbi évek magyar színházi életének az egyik legjobb „terméke”, komoly ambíciókkal. Tény, hogy volt idő, amikor meglátásom szerint túl sűrűn dolgoztak katonás színészek az Orlai-produkciókban, sőt úgy éreztem, nem egyszerűen előfordulnak előadásokban, de kifejezetten rájuk keresnek darabot akár művészi, akár anyagi okokból. Erre igazgatóként mindenképpen figyelnem kellett, meg is jegyeztem neki, de bántani nem akartam, már csak azért sem, mert ez a színészeknek sok szempontból volt jó. Ráadásul közben az AlkalMátét Tiborral csináltam tovább, amiben végtelenül áldozatkész és több mint tisztességes volt. Azóta, hogy kialakult az Orlai Produkció társulata, az „átjátszás” megszűnt, de elindult az a fajta együttműködés, aminek az első lépése az Egy őrült naplója volt, ami kifejezetten Tibor ötletére született meg. Ő képzelte el Keresztes Tamással, Bodó Viktorral, mi pedig boldogan odaálltunk, mert világos volt, ez a Katonának is dicsőségére válik. A Lavina ennek a folytatása.

Szerző: Papp Tímea

Fotó: Takács Attila