A 2021-ben alakult hattagú AHA Kollektíva január 17-én és 18-án mutatja be Staféta nyertes táncelőadását, a Senkiföldjét a Trafóban. A társulat képviseletében Eyassu-Vincze Barbara és Kancsó Luca táncosokkal beszélgetett a darab kapcsán Bordás Katinka.
Kérlek, mutassátok be röviden az AHA Kollektívát!
Eyassu-Vincze Barbara: Minden Győrben kezdődött, mert hatunk közül négyen (Gláser Márton, Kacsó Imola, Piti Vivien és én) a Győri Tánc -és Képzőművészeti Iskolába jártunk. Érettségi után a SEAD-be, vagyis a Salzburg Experimental Academy of Dance-be felvételiztünk, ahol megismertük a kollektíva másik két tagját, Lucát és Oláh Balázst. Ott szoros szakmai és baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Már akkor sokat beszélgettünk arról, hogy jó lenne a későbbiekben együtt dolgozni. Az akadémia elvégzése után rövidesen hazajöttünk, és a Covid közepén, 2021-ben megalapítottuk az AHA Kollektívát, elérkezettnek láttuk az időt, paradox módon a Covid idején, de végre mind itthon voltunk, a közös munkára vágyva.
A közösségetek szerepet játszott abban, hogy hazaköltöztetek?
Kancsó Luca: Mindenki egyéni utakat járt be az egyetem után. Én sokat utaztam külföldön, különböző projektekben dolgoztam, aztán úgy döntöttem, hogy hazajövök. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mind a hatan itthon vagyunk, aminek nagyon megörültem. Az AHA Kollektíva megalapítása vágy is volt nekem és újratalálkozás a barátaimmal.
Milyen munkamódszer jellemző rátok?
Barbara: Általánosságban elmondható, hogy demokratikusan dolgozunk, de még mi is fejtegetjük, hogyan tudunk hatékonyak lenni, mert nem mindig működött teljes mértékben a demokráciánk, sok esetben időigényes volt hatan összeülni, zöld ágra vergődni. Mostanra kialakult egy dinamikusabb rendszer, ahol az egyénileg hozott döntések is gyakoribbak. A Senkiföldje próbafolyamata alatt például jól működik, ha kijelölünk egy embert magunk közül, aki nagyobb koreográfiai döntéseket hoz, de fontos, hogy ezzel mindenki egyet tudjon érteni. Mindannyiunknak szabadsága van arra, hogy véleményt mondjon, megvétózzon valamit, és mindez előreviszi a munkánkat.
Luca: Hogy mit jelent nekünk a kollektív együtt dolgozás, folyamatosan formálódik, ahogy a munkamódszer is attól függően változik, hogy az adott darab, anyag mit kíván. Képlékeny, hogy mikor milyen módszer kialakítására van szükség, de szeretnénk flexibilisek maradni, a változékonyságban megtalálni a rendszert. A Dense Piece című első darabunknál eldöntöttük, hogy hárman fogjuk jobban meghatározni a művészeti irányt, nagyobb döntéseket hozni, témákat kinyitni. Ez azért is volt fontos, hogy a többi három ember táncosként, befogadóként tudjon részt venni a próbákon, azon a szűrőn tudjanak reflektálni a folyamatra. A Senkiföldje próbáin olyan területeken is járunk, ahol mi sem tudjuk, hogy mi fog történni, és ezt végig életben is szerettük volna tartani. Mindig tud olyat mutatni a darab, amiről mi nem tudunk. Folyamatos hallgatás és aktivitás csoportdinamikailag és az egyéni fantázia szintjén is ez a munkafolyamat. Ebben a kollektív együttműködésben azt csináljuk, ami érdekel bennünket mind egyénileg, mind csoportként, és nagyon sok mindent tudunk tanulni és elsajátítani egymástól.
Barbara: A Senkiföldje esetében a korábban említett hármas felosztást elengedtük, mert úgy éreztük, a darabnak másra van szüksége. Próbáljuk az előadást élő entitásként kezelni, ahhoz alkalmazkodunk, amit igényel. A darab a mi főrendezőnk. Ahogy Luca előbb említette, szeretnénk rugalmasak maradni, nem beleragadni szerepekbe, formákba. Az egy közöset hatunk individuális véleménye élteti.
Miről szól a Senkiföldje?
Barbara: Két világot, két szélsőséget jelenítünk meg elfogadással, tisztelettel. Az egyik oldalon a kortárs tánc, ahol szabadság, önazonosság fedezhető fel, a másik oldalon a klasszikus színházi táncélet áll, ahol gyakran történeteket mesélnek el, fogalmakat jelenítenek meg, fix koreográfiák, mozdulatok vannak, amik magukért beszélnek. Ezeket az elszeparált világokat jelenítjük meg, mert azt érezzük, szakadék van köztük, és nincs átjárás. Néha kizárólagosan gondolkodunk bizonyos dolgokról az egyik és másik világgal kapcsolatban, pedig mindkettő valid, mindkettőnek van létjogosultsága, hiszen a tánc mindenkié.
Luca: Emlékszem, éppen a Kontakt fesztiválon voltam, nagy változásban, amikor ültem a tóparton, és hirtelen megértettem, hogy miért tancolok. Ott találkoztam a stillness-szel, a mozdulatlansággal. Lecsendesedtem, és a másik énem vagy „állatom” kezdte érzékelni a körülöttem lévő világot. Mozdulatlanul néztem a tóban tükröződő tájat, és éreztem hogy milyen sok mozgás és élet van ott jelen rajtam kívül. A mozgás mindenhol jelen van és mindenkié. És senkié. Nem tudtam megmozdulni órákig az események sűrűsége miatt. Ezután volt az első meetingünk a kollektívával, ahol elkezdtünk arról beszélgetni, mi legyen a következő darabunk, hogy mi érdekel minket. Szóba került a meditáció, sugallat, kiábrándultság, szakralitás, állatok, a kinti és benti világok átmenete, a belső világ kifordulása. A stillness élményemmel úgy éreztem, hogy tudok kapcsolódni, és örültem, hogy egybevágnak a többieket is érdeklő témák az életemmel.
A Senkiföldje cím mit jelent számotokra?
Barbara: A szó hallatán nyitott, befogadó, ítéletmentes helyet képzelek el, ahol bármi felbukkanhat, és ami felbukkan, az fontos. Senkiföldje mindenkié, ott minden megtörténhet, és annak az ellenkezője is. Egy üres tér, amit a belső világoddal tudsz megtölteni.
Luca: Ha valami eltűnik, akkor mi jelenik meg? Who knows..
Hogyan segíti a Staféta pályázat a munkátokat?
Barbara: Az első darabunk után bennünk volt a lendület, így nagyon örültünk, hogy lehetőséget kaptunk arra, hogy tovább dolgozzunk hatan. Személy szerint azt gondolom, hogy kollektívaként, emberileg és egyéni alkotókként is fejlődtünk ennek a projektnek köszönhetően. A Senkiföldje premierje után kicsit megállnánk, és élveznénk, hogy létrehoztunk közösen két előadást, amiket szeretnénk tovább játszani, fesztiválokra vinni.
Az interjút készítette: Bordás Katinka
Eyassu-Vincze Barbara portré: Bobál Katalin
Kancsó Luca portré: Gláser Márton